Folytatom az ISA (Nemzetközi Szociológiai Társaság) által szervezett ISA 2009 RC43 Housing Assets, Housing People elnevezésű nemzetközi konferencia és tanácskozás „ihlette” gondolatsort. Ezennel a romániai kommunista időszak örökségének következményeit szemlézem.
Korábbi bejezésemben a lakástulajdonlás-kultúráját, mint egy sajátos következményt mutattam be. Most szintetikusan foglalom össze a hazai lakás-probléma azon vonatkozásait, amelyet az előző rendszer erőltetett iparosítási és urbanizációs politikája teremtett (ismételten, ennek tudományos alapja a Pásztor Gyöngyivel közösen írt és bemutatott tanulmány).
A romániai előző rendszer több szempontból volt sajátos: szovjetellenes, nacionál-kommunista és kisebbségellenes ideológia-vezérelt volt, totális diktatúrát épített ki, erőszakos modernizációs projektet ültetett gyakorlatba – többek között. Az utóbbi jellemvonás máig markánsan határozza meg a jelenlegi lakás-kérdés általános paramétereit. Ezek a következők: a blokkok, mint a lakhatás fő tere, a blokk-negyedek állapotának a latens problémái, a kooperációs-deficit, a megoldás paradigmája, valamint az elszegényedés és szegregálódás kérdésköre. Vegyük ezeket tömören górcső alá.
A blokkok, mint a lakhatás terei. Tény, hogy az előző rendszer urbanizációs politikája mára meghatározza a lakhatás körülményeit: a városi népesség hetven százaléka blokklakó, és a reálisan elérhető-megvásárolható lakásállomány is blokkokból áll. A városi látképet elsősorban a blokkrengeteg határozza meg. A magas népsűrűségű panellakások népessége heterogén, és bár a blokkok között jelentős mértékű különbségek vannak, a társadalom különféle rétegei is blokklakók. Nagy az esélye annak, hogy blokkban éljen az egyetemi tanár, a parki kapus és az élsportoló is – a példa kedvéért. Mindez sok esetben státusinkonzisztenciát eredményez: adott társadalmi státuscsoportok a lakhatás körülményeiben nem érzik, hogy a társadalom visszaigazolja társadalmi szerepüket. Magyarán, a középosztály egy része úgy véli, lakókörülményei elmaradnak attól, amit „megérdemelnének”.
A blokk-negyedek állapotának a latens problémái. Ezt tartjuk a legsúlyosabbnak. A blokkokat a kommunista rendszerben, több hullámban és minőségben építették fel. A panel-negyedekben egyaránt vannak első-, másod – és harmadosztályú blokklakások. Ezek jó része lassan kimegy a garanciából, minőségük leromlóban van (a hőszigetelés csak egy problémát old meg, többet meg egyszerűen elfed). Az egy főre eső lakófelület jóval az EU-s átlag alatt van, a népsűrűség aránya magas. Magyarán, az EU-s standardokat véve alapul, a lakások- és a lakhatás minősége alacsonynak mondható. Továbbá, a lakások állagénak minőségi romlása a közelebbi jövőben relatív egyszerre és tömegesen jelenik majd meg, amit orvosolni kell(ene). A blokkok építési logikája azonban a kollektív és központosított adminisztrációs logikát követett, ami jelenleg nem követhető. Korábban az állam felvállalta, hogy a karbantartás feladata az övé, ma meg nem, hiszen lakások magántulajdonban vannak, a felelősség felaprózódott (egy kicserélendő tetőért ma, mondjuk, 40 családnak kell majd gondoskodni, ebből egy rész pedig fizetésképtelen lehet, stb.). Latens probléma, mert nem teljesen felismert, tudatosított, így a társadalom megoldásokkal sem készül. Ehhez kapcsolódik egy másik jelentős probléma, a kooperációs-deficit.
A kooperációs-deficit. Kutatásokból tudjuk, hogy blokkokban a háztartások között a kapcsolatok rendszere meglazult. A kommunizmus alatti erős kötések átalakultak, a gyors individualizáció következtében. Sok esetben a szomszédok nem is ismerik egymást; az egyenlőtlenségek kialakulásával, amit a lakás-egyenlőtlenségek lassabban követtek, eltérő társadalmi hovatartozású családok élnek még fizikai közelségben, de gyakori és intenzív társadalmi kapcsolatok, interakciók nélkül. Emiatt a közös érdekérvényesítés is problémás, hiszen az érdekek sem azonosak. Például, a blokkban a lépcsőház jobb módú lakói abban érdekeltek, hogy kicseréljék egy szebbre és biztonságosabbra a bejárati ajtót, kaputelefont szereljenek fel, és profi adminisztrátort alkalmazzanak, míg az éppen munkájukat elvesztett családok abban érdekeltek, hogy legalább a közköltséget ki tudják fizetni, nemhogy újabb kiadásokat vállaljanak fel. A hőszigetelési program sikertelensége ezt igazolja. Ahol szigetelnek az inkább a kivétel, mintsem a norma: 2007-ben 14, 2008-ban pedig 111 tömbházat sikerült leszigetelni. 2006-ig például 5000 lakószövetség jelezte erre vonatkozó szándékát, azonban csupán 693 dosszié került elbírálásra, ebből 372 volt elfogadható – a 80 632 blokkból (minisztériumi adatok). Az adminisztrátorokkal folytatott interjúkból kiderült, hogy a lakók egymással nem tudtak megegyezni a kötelező önrész pénzügyi vonatkozásairól, bár az összeg nem túl nagy.
A megoldás paradigmája. A kommunista örökség a jelenlegi lakás-problémák megoldásának fő paramétereit is máig meghatározza. A világválság előtti években (leginkább 2003-2008 között) az ingatlanbefektetők a magas kereslet közepette lakásépítési beruházásokat eszközöltek (a korábban kifejtett lakástulajdonlás-kultúra ezt kifejezetten támogatta). Azonban ezek is – spontánul – a korábbi paradigmában maradtak. Az újonnan felépített lakóházak jó része ugyanolyan szerkezetű blokk, sok esetben már meglévő blokk-negyed szabad helyére bezsúfolva. Azok a lakás-szempontok, amelyek a nyugati lakóövezeteket strukturálják, teljesen figyelmen kívül maradtak: a zöldövezet, a (zaj)szenyezettség mértéke, a sűrűség mutatói, a telek kiterjedése, zsúfoltság mértéke olyan szempontok, amikkel sem az építő sem pedig a vásárló nem számolt. Magyarán, az új lakóházak is csak blokkok, sok esetben rosszabb kivitelezésben és kisebb átlagos lakófelülettel. A lakópark intézménye alig ismert, a lakhatás minőségi növelését szolgáló facilitások luxusszámba mennek (mindezeket ingatlantermékeket kínáló honlapok tartalomelemzése nyomán állítjuk). Az új lakások jelentős része tehát kapitalizmusban épített, de kommunista jellegű blokkok.
Ide tart még, az épített lakások státusa: ezeket mind eladásra szánták. Sem az állam, az önkormányzat, sem pedig az ingatlanfejlesztők nem léptek ki a lakástulajdonlás-kultúrája adta keretekből: sem szociális, sem magánkínálatú bárlakás-rendszer nem létezik. Angliában például az ötvenszázalékos magánkézben lévő lakásállomány mellett hozzávetőlegesen 30 százalékban szociális, 20 százalékban pedig magánkínálatú bérlakás-rendszer működik. Olyan „szocialista” országban például, mint Svájc, a lakások 34 százaléka van magántulajdonban – ezek tulajdonosai között felülreprezentáltak az idősebbek. A lakástulajdonlás egyes rétegek esetében egyenesen gát, a szakmai-professzionális fejlődésben: hiszen a fiatalabb szakértelmiségiek egyik piaci értéke (a szaktudásuk mellett) a térbeli mobilitásra való hajlandóság: egy multi alkalmazásában álló szakembert például az anyacég bármelyik fiókjában előléptethetik, ami egyben azt is jelenti hogy más országba költözik ár évig. A 25 éves lejáratú kölcsön csapda is lehet: ezzel helyhez kötötté válik, ami kizárhatja az előléptetéssel járó magasabb fizetést, a cégben fokozatosan háttérbe szorulhat, ami hosszabb távon akár a kölcsön részleteinek a visszafizetését is kockáztathatja. (Lakást persze kiadhatja, stb. de a lényeg az, hogy a hazai lakás-rendszer erősen egyoldalú, és egy sor objektív feltétellel nem számol).
Elszegényedés és szegregálódás. Erről a következményről nem kell részletesen beszélni. A lakáshiány Romániában az egyik fő oka a szegénységnek. A blokkok állagának leromlása, a jobb módúak jövőbeli kivándorlása blokk negyedekből, annak kockázatát rejti magába, hogy a társadalom két fő lakásosztályra szakadjon szét.
