Pénteken találkoztak a kolozsvári helyi magyar elöljárók Apostu polgármesterrel a Tizenegy pont érdemi megtárgyalására. Az eredményt eddig mindenki optimistán értékelte. De beszélhetünk-e áttörésről? Ha igen, akkor milyen értelemben? Néhány reflexió a teljeség és a kimerítés igénye nélkül a pozitívumok és a kockázatok tekintetében.
A pozitívumok
Egyrészt, mind a kezdeményezés, mind pedig a találkozó maga már önmagában is nagyon fontos, pozitív fejlemény. A kezdeményezés egyértelmű jele annak, hogy a helyi politikai érdekképviselet elindult a proaktív, pragmatikus irányba. (A múltat idéző és kisebbségi neurózistól terhes paradigma mára már semmit sem ér, hiszen a funári időkre jellemző etnikai konfliktust felváltotta egy etnikai kompetíció, ami más eszközöket igényel).
Másrészt, a találkozó ténye pedig jelzi, hogy a városvezetés kénytelen-kelletlen elfogadja a de facto helyzetet, vagyis hogy a 60 000 adófizető magyar legitim kéréseket fogalmazhat meg. Ez mindenképpen áttörés, hiszen eddig ténylegesen ezt sohasem lett elismerve a formális hatóságok részéről. Vélhetően a másik tárgyaló fél is rájött arra, hogy a konszolidáció érdekében a „kiegyezés” sokkal előnyösebb, mint az anakronisztikus konfrontáció.
Végül pedig, a megegyezés tartalma: ezek mind rendkívül értékesek, és fontosak, ha megvalósulnak a tárgyalók akár „hősök” is lehetnek.
A kockázatok
A tizenegy pontból végül a jelek szerint tizenhárom lett, és elvben egyiket sem utasították vissza.
Nos, játékelméleti szempontból üzleti logikával élve, ez ellentmond annak a gyakorlatnak, miszerint „ami olyan szép, hogy már nem is lehet igaz, az valójában nem is igaz”. Ezt az idő majd kideríti, de tény, hogy minden tárgyaláson a közös nevezőt úgy lehet elérni, hogy mindkét fél valamit enged (ezért eleve többet kell mindég kérni). (Meglehet így is volt, és én nem értettem jól abból, amit a sajtóban olvastam). A „mindent viszünk” esetek rendkívül ritkák. (Ezen az elvi szinten, mert a gyakorlat az más regiszter).
Továbbá, fennáll annak a reális kockázata, hogy a városvezetés (értsd polgármester, mert a magyar tanácsosok szerves részét képezik a városvezetésnek) stratégiát váltott a kérdésben. Vagyis: nem tagadja a kérések jogosságát – ami már eleve nyereség a magyarok számára -, csak a folyamatos elodázás stratégiáját alkalmazza. Ugyanis, a megegyezésből hiányzik egy fontos elem (vagy nem került nyilvánosságra), ami minden szerződésben kapitális jelentőségű: a határidők. (Képzeljünk el egy olyan üzleti szerződést, amiből hiányzik a deadline és a szerződött összeg).
Végül, a behajthatóság, az elszámoltathatóság. A gentleman agreement remélhetőleg jó lesz (bár az inkább ott működik, ahol a felek legalább az Etonban jártak és a Boodle’s esetleg a Brook’s Club tagjai…), azonban a rögtönzött sajtótájékoztató helyett talán a későbbiekben egy szokványos/rendes sajtótájékoztató eszköz és érv lehetett volna az elszámoltatásnál. Hiszen a közönség tájékoztatása a megegyezés részletes konkrétumairól, valamint a transzparencia nyomásgyakorló eszköz. (Ha mindez a másik fél explicit kérésére történt, akkor a kockázatok alapja erősebb).
Mindent egybevetve, a pénteki események történelmiek lehetnek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése