Közvélemény és alanyai – Milliomosnak tiltakozni tilos?

Pár napja egymagában, hátán Le Băsescuval! és Le Boc-al! feliratokkal tiltakozik Kolozsvár belvárosában egy idősebb hölgy, Alice Rotta. Bevallása szerint a civil kurázsi mellett, illetve a véleménye szerint kialakulóban lévő „diktatúra” ellen nyilvánul meg. Eddig semmi különös, hiszen a véleménynyilvánítás és tiltakozás szabadsága adott. Románia pedig szabad ország. A reakciók azonban mindenképpen figyelmet igyényelnek. Véleményem szerint a Rotta féle tiltakozás gerjesztette magatartások beszédesek és példaértékűek (ha jegyet kellene rá tanárként adnom, akkor elégtelent ajánlanék). A továbbiakban a tiltakozásra adott reakciókra fogok fókuszálni.

A nagyközönség bő része közömbös abban az értelemben, hogy jó részük tudomást sem vett a tiltakozásról vagy egyszerűen értetlenül áll a gesztussa szemben. Ez máshol is így van. Egy aktívabb kisebbség – amit a kommentekből lehet „kiolvasni” – ha a gesztussal nem is, de az üzenettel rokonszenvezik, hiszen – ugyebár válság van – valakiknek mégis felelősnek kell lennie ezért; az elnök és a miniszterelnök különösen – gondolják. Azonban vannak még olyan szereplők, akikenk tiszte-feladata tudomást szerezni az ilyesféle akciókról, és akinek a reakciója normatív (példaértékű) kellene legyen. Három ilyen főszereplő van: a politikum, a média és a civil szféra (ezek persze mind sokfélék, de a politikai rendszernek önálló részeit képezik, ezért általénosságban emlegetem).

A politikum az eddigiekben teljesen ignoráns a Rotta-ügy kapcsán (bár volna benne fantázia, különösen az ellenzéki pártok részéről a kérdést marketingesen tematizálni); a civilek is mással vannak a jelek szerint elfoglalva (de az is tény, hogy minden egyéni megnyilvánulással nem is lehet, és nem is kell foglalkozni). Ami számomra érdekesebb, az a médiában eddig látottak-hallottak voltak. Ugyanis azok bő többségse egyszerű technikát alkalmazott: a kigúnyolást, a nevetségesség tételt a „Milliomos ne tiltakozzon, adakozzon!” elv szerint. A „Nincsen jobb dolga az idős asszonynak”, „Menjen főzni” a híradások kommentjeit írja le (pontosabban azok nagyarányát jellemzi).

A demokráciában a tiltakozás bármilyen legális formája alanyi jog és semmiképpen sem anyagi helyzethez kötött (voltak dicstelen idők, amikor a választás joga – a cenzusjog – vagyoni pozíció függvénye volt, amikor csak a gazdagok szavazhattak, és nem volt helyes). Az „idős asszony” stigma arra való, hogy delegitimálja a tiltakozó személyét az idősebbekkel szembeni ellenérzésekre alapozva (az idős-inaktív-szenilis tengely mentén), illetve a női mivoltot hangúlyozva. Magyarán: csendes bolond, amúgy is nő, mit tudhat...

Nos, itt van a baj. A tiltakozás idejével, formájával, üzenetének konkrétságával, hatékonyságával és kalibrálásával racionális ellenérveket jogosan fel lehet hozni, de az aktus jelentőségét és a cselekvő jogát semmiképpen nem szabad kérdésessé tenni. A fejlett demokráciákban az eliteknek és a kommentáló értelmiségieknek (akik idehaza a tévéstúdiókban köznapi hangnemben felületes véleményeket hangoztatnak a racionális vita és érvelés helyett) kötelessége meghallgatni és komolyan venni a tiltakozó szándékát – akkor is ha az ártalmatlan és nem a prefektúra ablakait rongálja. Hiszen egy potenciális választóról van szó.

A tiltakozás szimbolikus jelentősége és szerepe nem kellene a tiltakozás intenzitásának és ártalmasságának függvénye legyen.

Szabadidő – Foci és politika. Az Észak Koreai-i játékosok, mint szénbányászok?

Elgondolkodtató (rém)hírek terjengnek az Észak-Koreai-i fociacsapattal kapcsolatosan a Portugália ellen elszenvedett nagyarányú vereségük nyomán. Az a cseppet sem bíztató „jóslat” kapott lábra, hogy a csapattagokat és az edzőt odahaza bizony alaposan megbüntetik, mert vereségükkel folt esett az ország becsületén, egyenesen a hőn szeretett és mindentudó vezérük kifogástalan minőségű parádés mundérján. Ami nem maradhat következmény nélkül ... Mindezeket egy olyan volt edző nyilatkozta, aki jelenleg menekült. Tehát elvben tudja mit beszél, hiszen belső ember volt, amíg otthon élt.

Tény, hogy pillanatnyilag a Koreai Demokratikus Köztársaság (ez elmúlt ötven évben megtanultuk, ha az ország nevében benne van a demokratikus jelző, akkor az kizárólag ott érvényesül, sehol másutt) a világ legelzártabb és legelszigeteltebb országa. Egy ázsiai, szultanista típusú totális rendszer uralkodik a szó szoros értelmében a szerencsétlen nép nyakán. (Idehaza még Kim Ir Szen idején ez inspirációként szolgált Ceausescu Cantarea Romaniei-ére és a személyi kultusz promoválására, a kínai Kultúrális Forradalom mellett). Mindez a globalizáció, az internet és a mobil-eszközök határtalan világában!

Világos, hogy az embargókkal súlytott, amúgy is szegény és elmaradott ország vaskezű katonai vezetése számára a VB nem sport, hanem propaganda-eszköz. Ha nyer a csapat, akkor ország-világ előtt bizonyítani lehet, hogy a rendszer hatékony, sikeres, tehát legitim. Vagyis számára nem a játék a tét, hanem győzelemből táplálkozó legitimitás, a „felsőbbrendűség” demonstrálása. A VB-t odahaza nem is közvetítik (emlékeznek a 89 előtti időkre?), hiszen a helyszíni képek a „külső világról” nem azt a rettenetes helyzetet mutatnák, amelyeket a propagandagépezet sulykol. Naponta csupán negyedórás összefoglalót közvetítenek, elsősorban az ellenségek (értsd a nyugati csapatok) vereségeit szemlézve. Állítólag az egyenruhába bújtatott KDK-beli szurkolók is hamisak, valójában kínai állampolgárságú fizetett emberek... Hihető is, hiszen a kommunista ország határai gyakorlatilag lezártak, a hivatalos diplomatákon és a nomenklatúra tagjain kívül senkit sem engednek külföldre. (Aki tőlünk 1984-ben az EB-n a helyszínen szurkolt, csak nyugodtan szóljon!).

Így könnyen felmerül annak az esélye is, hogy vereség után természetszerűen következnek a retorziók, a megtorlások. A játékosok családtagjait pedig jó gestapós módszer szerint gyakorlatilag túszul tart(hat)ják, a menekülés elejét veendő...

A meccs jelentése tehát É.-Koreában teljesen más paradigmában jelenik meg (akárcsak az 1936-os Olimpia Berlinben, a náci vezetés számára, vagy az LA-i 1984-ben Ceausescu számára), mint Portugáliában. Ebben a tekintetben merül fel, hogy amikor C. Ronaldo gólt rúg, akkor valójában mi is történik az ellenfél kapusával: tapasztalatot nyer és következőkor jobban véd, vagy gyakorlatilag a kényszermunkára való ítéletet kézbesíti az aranylabdás játékos? Az arckifejezésekeből ítélve, az utóbbi elég valószínű ... A tizenegy focista Kim Dzsong Il agyában katona, akinek állami küldetése van. Ha az nem sikerül, jogos a büntetés...

Korábbi bejegyzéseimben amellett érveltem, hogy a foci, sokkal több, mint játék vagy üzlet. A 23 focista sorsa ennek jó megmondója lehet az elkövetkezőkben. Ha valaha is kiderül ez ...\

Riport, Eszak-Korea: http://index.hu/kulfold/2010/06/26/korea/

Közvélemény és alanyai – Kolozsvári 11/13 pont. Áttörés? Kiegyezés?

Pénteken találkoztak a kolozsvári helyi magyar elöljárók Apostu polgármesterrel a Tizenegy pont érdemi megtárgyalására. Az eredményt eddig mindenki optimistán értékelte. De beszélhetünk-e áttörésről? Ha igen, akkor milyen értelemben? Néhány reflexió a teljeség és a kimerítés igénye nélkül a pozitívumok és a kockázatok tekintetében.

A pozitívumok

Egyrészt, mind a kezdeményezés, mind pedig a találkozó maga már önmagában is nagyon fontos, pozitív fejlemény. A kezdeményezés egyértelmű jele annak, hogy a helyi politikai érdekképviselet elindult a proaktív, pragmatikus irányba. (A múltat idéző és kisebbségi neurózistól terhes paradigma mára már semmit sem ér, hiszen a funári időkre jellemző etnikai konfliktust felváltotta egy etnikai kompetíció, ami más eszközöket igényel).

Másrészt, a találkozó ténye pedig jelzi, hogy a városvezetés kénytelen-kelletlen elfogadja a de facto helyzetet, vagyis hogy a 60 000 adófizető magyar legitim kéréseket fogalmazhat meg. Ez mindenképpen áttörés, hiszen eddig ténylegesen ezt sohasem lett elismerve a formális hatóságok részéről. Vélhetően a másik tárgyaló fél is rájött arra, hogy a konszolidáció érdekében a „kiegyezés” sokkal előnyösebb, mint az anakronisztikus konfrontáció.

Végül pedig, a megegyezés tartalma: ezek mind rendkívül értékesek, és fontosak, ha megvalósulnak a tárgyalók akár „hősök” is lehetnek.

A kockázatok

A tizenegy pontból végül a jelek szerint tizenhárom lett, és elvben egyiket sem utasították vissza.

Nos, játékelméleti szempontból üzleti logikával élve, ez ellentmond annak a gyakorlatnak, miszerint „ami olyan szép, hogy már nem is lehet igaz, az valójában nem is igaz”. Ezt az idő majd kideríti, de tény, hogy minden tárgyaláson a közös nevezőt úgy lehet elérni, hogy mindkét fél valamit enged (ezért eleve többet kell mindég kérni). (Meglehet így is volt, és én nem értettem jól abból, amit a sajtóban olvastam). A „mindent viszünk” esetek rendkívül ritkák. (Ezen az elvi szinten, mert a gyakorlat az más regiszter).

Továbbá, fennáll annak a reális kockázata, hogy a városvezetés (értsd polgármester, mert a magyar tanácsosok szerves részét képezik a városvezetésnek) stratégiát váltott a kérdésben. Vagyis: nem tagadja a kérések jogosságát – ami már eleve nyereség a magyarok számára -, csak a folyamatos elodázás stratégiáját alkalmazza. Ugyanis, a megegyezésből hiányzik egy fontos elem (vagy nem került nyilvánosságra), ami minden szerződésben kapitális jelentőségű: a határidők. (Képzeljünk el egy olyan üzleti szerződést, amiből hiányzik a deadline és a szerződött összeg).

Végül, a behajthatóság, az elszámoltathatóság. A gentleman agreement remélhetőleg jó lesz (bár az inkább ott működik, ahol a felek legalább az Etonban jártak és a Boodle’s esetleg a Brook’s Club tagjai…), azonban a rögtönzött sajtótájékoztató helyett talán a későbbiekben egy szokványos/rendes sajtótájékoztató eszköz és érv lehetett volna az elszámoltatásnál. Hiszen a közönség tájékoztatása a megegyezés részletes konkrétumairól, valamint a transzparencia nyomásgyakorló eszköz. (Ha mindez a másik fél explicit kérésére történt, akkor a kockázatok alapja erősebb).

Mindent egybevetve, a pénteki események történelmiek lehetnek!