Közvélemény és alanyai - Hevenyészett gondolatok egy lemondás kapcsán

Szombaton a kolozsvári Főtéren jelentette be Eckstein-Kovács Péter volt RMDSZ-es szenátor, hogy 28 év után kilép a szövetségből. A politikai performansznak is méltán beillő aktus nyomán vegyes reakciók érkeztek az érintett szereplők részéről. Itt most elsősorban a kisebbségi magyar illetve a román nyelvű médiára, az RMDSZ politikai tisztségviselőire, valamint az erdélyi magyar választók egy részére gondolok – utóbbiak megnyilvánulását elsősorban a Facebook-on és a hír alá írt kommentekben lehetett tetten érni (statisztikailag ők természetesen a hazai magyar választók csak egy kis szeletét jelentik, de az intenzív vélemény-nyilvánítási hajlandóságuk és sajátos profiljuk miatt mégis releváns diszpozíciókat jeleznek).

Az alábbiakban ezek alapján fogalmazok meg néhány nagyon erősen szubjektív és hevenyészett gondolatot arra vonatkozóan, hogy EKP gesztusa mit hozott felszínre bennem, mint szavazó állampolgárban. Ezeket a kusza gondolatokat tágabb kontextusban, a centenárium évében a hőn óhajtott magyar-román párbeszéd vonatkozásában kell értelmezni.

Egyfelöl. Nem a kilépés a probléma, hanem a kilépés – és főként a reakciók – jelzi(k) a (kezeletlen) problémát. Nevezetesen, hogy a szövetség legitimációs problémával küzd, választóinak egy része elidegenedett tőle, nem hatékony a kommunikációja és a dialógus valahol elakadt, a közösségünk pedig megosztott a követendő utak tekintetében (az önálló arculat-budapesti befolyás-bukaresti nyomás háromszögében).

Az aktus maga önmagában is beszédes: kormányellenes tüntetésen, nem etnikai környezetben került rá sor, a vitatott igazságügyi reform közepette. A média azonnal lefedte, hiszen a szimbolikus értékű látványos kilépés tulajdonképpen az első igazi exit az RMDSZ-ből, amit egy meghatározó személyiség, a nagyközönség szemében a szövetséggel azonosított tisztségviselő, ráadásul alapító követ el. Meglátásomban ez tetszik vagy sem, nem csak RMDSZ-ben, hanem az erdélyi magyarságban létező törésvonalakat is jelzi. A kívánt „egységet” cáfolja: azt jelzi, hogy már régen nincsen konszenzus a jövőterveket illetően, eltérő jövőképek és víziók vannak, amelyek között egyre inkább a feszültség a jellemző. Hogy van „kint” és „bent”, hogy a „magyar ügyek” önmagukban már nem jelentenek feltétlenül „egységet”, hogy a magyar közösségen belül is különféle közönségek vannak, amelyek erősen megosztják a választókat, de mindenképpen rámutat a szövetséget intenzíven kontesztáló s proteszt csoportok létezésére, a korrupcióellenes küzdelem visszásságaira, az ötlettelenségére és kilátástalanságra, a szűk mozgástérre.

Gyakorlatilag a kilépés a kommunikatív cselekvésekben antagonizálta a beszédközösségeket, pontosabban gyökeresen eltérő pozíciókba helyezték a szövetséget és a kritikus kommentelők nagyrészét.

A vezető magyar politikusok magatartása fontos adalék az általános diagnózis felállításában. Az egy elegáns, üdítőnek is nevezhető kivétellel (Csoma Botond FB bejegyzésére gondolok), a kilépéssel szembeni attitűdök a lesajnáló-arrogáns-lekicsinylő tengelyen mozogtak. A belső pártpolitikai szempontok szerint érthető beállítódások azonban nem számoltak azzal, hogy ennek milyen hatása van a beszédközösségek azon részére, amelyek szemében az RMDSZ eleve legitimációs deficittel küzdött – a kommentek szerint ez radikalizálta őket, az RMDSZ–t erősen bíráló megjegyzéseket váltott ki, a bizonytalanokat elidegenítette a hivatalos kurzustól. Beszédes, hogy papok, tanárok helyezték kilátásba, hogy a következő választásokon nem fognak az érdekképviseletre szavazni, mások választási ígéreteket kértek számon, egyesek egyszerűen gyalázkodtak, politikusokat gúnyoltak. Még egyszer: igaz, hogy ők az erdélyi magyarok csak kis százalékát teszik ki, de azokban a közösségekben, ahová tartoznak ott jól beágyazottak, helyi vélemény-vezérekként működnek – az ő véleményük sokakat befolyásol. Úgy gondolom, ilyen mértékű és intenzitású szembenállásra korábban nem került sor...

Továbbá. Fontos aláhúzni, hogy a kilépés nagy port kavart a román nyelvű médiában is. Ugyanis, ha a román politikai médiát nézzük, akkor megállapítható, hogy pár éve (sajnos) az országos, s egyre inkább helyi politikai talk-show-ok világából is szisztematikusan hiányoznak a magyar választott tisztségviselők. Míg korábban a TV-k műsorpolitikájához tartozott, hogy rendszeresen RMDSZ-es politikust is meghívjanak, mára ez a gyakorlat teljesen megszűnt. E tekintetben jelentett olykor kivételt EKP, akit mindenki, „udemerist”-ként, az országban itt élő „ungur”-ként azonosított: a műsorvezető, a meghívottak s mindenekelőtt a románajkú közönség, az egyszerű nézők. Más szavakkal, a tévéképernyőn a szaktekintélyként is elismert politikus tulajdonképpen azon kevesek közé tartozott, akik átjárást biztosították a két etnikum között, miközben implicit az erdélyi magyarokat jelenítette meg.

Aztán, a kilépés rávilágít a következő problémára is. A fentebb említett átjárás, pontosabban a bridging típusú  kötések és kapcsolatok nem csupán fontosak, hanem pillanatnyilag sajnos rettenetesen szűkös jószágok is. Magyarán, kevés olyan nem politikus tekintélyes személyiségünk van, aki a román közösség szemében is hiteles, jó szakmai reputációval rendelkezik, elismert és román körökbe is beágyazott, tehát a „magyar és román két világ” között az átjárást biztosítani tudja, nem megosztó, hanem összekötő szereppel is bír. Honnan jöhetn(én)ek ezek az emberek? A magas művészetek felől, ahol a teljesítmény felülírja az etnikai vonatkozásokat. Itt Tompa Gábor jöhet szóba. A másik csatornát a populáris kultúra jelenti, de itt gyakorlatilag senki sincsen, aki bridging szerepet tölt be – a magyarországi X Faktor és társai típusú sztárgyárok egyszerűen elszívják a román közösség előtt is  a potenciálisan megjeleníthető figurákat. Ez kelletlenül a sportban is így van. Az akadémiai szférában sem hemzsegnek a bridging kötésekkel rendelkezők, elsőre nekem Rostás Zoltán vagy Horváth István ugrik be leginkább. A román médiában, az Adevarul blogrolljában gyakran szereplő Demény Péter vagy a Corbii Albi portál szerkesztői is inkább kivételek, mint a norma. Román körökben még él Winkler Gyula technokrata képe, de itt is több kellene. (Megjegyzés: még sok más ilyen szaktekintély van). Olyanok, akiknek a nevét pontosan tudják a román nézők is, s a műsorvezetők számára meg egyenesen zsenáns, ha provokatívan és szemtelenül domnul Jánosozzák vagy domnul Hunorozzák...

Miért fontos mindez? Azért, mert számunkra kapitális jelentőségű, hogy ne csupán a politikusok képezzék-jelentsék-reprezentálják a közösségünk arcát, hanem a maguk pályáján valamit felmutató szakemberek is, akik nem csupán etnikai szempontból releváns kérdéseket tematizálnak, hanem a közjóhoz más dimenzióban is hozzájárulnak.

Végül, utolsó gondolatom EKP kilépése kapcsán s a kolozsvári Főtérre visszatérve, a román progresszív csoportokkal való civil alapon történő közös együttműködés fontosságára vonatkozik. Azt hiszem – anélkül hogy most képes lennék ennek technikai-gyakorlati aspektusait elképzelni -, hogy nekünk civileknek, kritikus értelmiségieknek, az ország dolgai iránt érdeklődő felelős állampolgároknak, adófizetőknek, jóravaló embereknek érdemes lenne komolyan elgondolkodnunk azon, miképpen lenne lehetséges egy olyan román-magyar vagy magyar-román közös civil platform létrehozása, ami tartósan bridging szerepet tölt be, hogy még véletlenül se zálogosítsuk el végérvényesen a jövőnket ebben az országban...

Mert nem csupán a politikusoknak, hanem nekünk is van felelőségünk.

Szabadidő – VB, a macsó férfiak, a háziasszonyok és a társadalom működésének háromszögében

Mire jó a VB? Hogy legyen amit a férfiak nézzenek és amiért a nők mérgelődjenek, mert nem látják a telenovellákat és a pletykaműsorokat - szól a hétköznapi és szexista válasz. Csak ennyi lenne? Kétségtelenül nem: valójában sokkal többről van szó, bár állítólag sok esetben ez sem elhanyagolható vonatkozás... Már a családi béke miatt sem.

Tény, hogy a Világbajnokság a hónap legfontosabb médiaeseménye: a tévécsatornák egésznapos lefedettséget nyújtanak, minden apró részlet eljut a nézőkig. Azonban mindennek megvan a szociológiailag könnyen megragadható haszna, funkciója. Más szavakkal, a VB-nek nagyon fontos szerepe van a társadalom olajozott működésében. Ezek közül nézzünk meg tömören egy párat (a kimerítés és a teljesség igénye nélkül, R. K. Merton fogalmi rendszerét alkalmazva, latens és manifeszt pozitív funkciókat megnevezve. A politikai funkciókról majd máskor).

A funkciókat durván két fő szinten kell keresni: makroszinten, vagyis az össztársadalom (a társadalmi rendszer egésze) szempontjából, illetve mikro, az egyén mindennapjainak (az életvilág) szintjén. Mindkettő nagyon fontos, egymással kapcsolatban is állnak.

Vegyük először a makro szintet.

A társadalmi szolidaritás megerősítése. Azokban a társadalmakban, akik csapattal képviseltetik magukat a viadalon, kimuthatóan növekszik a tagok közötti szolidaritás és belső kohézió. Döntő többségük azonosul a csapattal, mint nemzeti szimbólummal, a saját elképzelt közösségével, „A Nemzettel” – amire egyébként lássuk be, nem sok alkalom adódik „normálidőszakban”.

Kulturális sokszínűség és diverzitás promociója. Ha elfogadjuk azta premisszát, hogy a szurkolók és a focisták a „társadalom kicsiben”, akkor mindez jól fejezi ki az illető társadalom jellegét, kulturális mintáját, amit meg is erősít. A sokat emlegetett vuvuzella vagy a több etnikai csoportból származó játékost szerepeltető csapat a nézőkben a másság elfogadásában, a toleranciszint növelésében, a kulturális különbségek tudatosításában játszik szerepet.

A presztízs termelése. Már a jelenlét is fontos, hiszen az ország megjelenik a globális nyilvánosságban, eleve jó reklám. Néhány országról csak itt hallunk, egyébként azt sem tudnánk, hogy létezik. De ha tetejében még jól is teljesít a „nemzeti tizenegy”, akkor tekintélyes mennyiségű presztízstőke képződik, amit az ország – ha elég ügyes – a nemzetközi kapcsolatokban, az üzleti szférában okosan kiaknázhat.

A gazdasági funkciók. Egy-egy csapat VB-re való kijutása sokat lendít az illető ország gazdaságán is. Ha a VB-n szerepel a csapat, akkor kiemelkedően megugranak a tévé nézettségi rátái, tehát nőnek a médiabevételek, hasznot húznak a reklámozók, a cégek és végül az ott alkalmazottak. Kimutathatóan fellendül a turisztikai cégek forgalma, akik a szurkolók utaztatását bonyolítják a színhelyre. Hirtelen megnövekszik a focival és a csapattal kapcsolatos merchandise termékek (például trikók, labdák, zászlók, trombiták/) iránti kereslet, amiből az előállítóktól és kiskereskedőktől a fociszövetségig mindenki sokat profitál. A focisták és az impresszáriók is lefölözhetik a hasznot, ha a játékos jól szerepel. Aztán, nagyot növekszik a romlandó élelmiszerek fogyasztása: a sör, üditőitalok, ropik (nálunk a köpnivaló „szotyik”) forgalmából is számottevő a bevétel. Természetesen a szorakozóhelyek is a nyertesek közé tartoznak. (Egyáltalán nem véletlen, hogy a VB-k mindég nyáron vannak, pontosabban akkor, amikor Nyugaton nyár van, és az emberek szabadságra mehetnek, hiszen ez üzlet).

A diplomáciai lehetőségek kitágítása. A kiemelkedően jól teljesítő csapatok hírnevét a nemzetközi kapcsolatokba jól lehet konvertálni, felmutatva az közösen elért sikert – erre is való a sport.

A technikai újítások katalizálása. Itt elsősorban a televízió fejlesztésekre gondolunk. A HD és 3D közvetítések kialakítása, a legújabb generációs készülékek kifejlesztésének deadlineja a sportesemény előttre időzítettek (lásd például nálunk az RDS&RCS HD programcsomagjának lanszírozását).

De lássuk azt is, mi van a mikro szinten.

A társadalmi kapcsolatok és kötelékek megerősítése. Ez a egyik legfontosabb pozitív latens funkciója a vébének: közösségépítő szerepe van. A meccsnézés közös esemény – az igazi élmény a játék és eredmény másokkal való, közös megélése. A meccs valójában jó alkalom arra, hogy az egyének találkozzanak és a labdarúgás ürügyén kapcsolataikat megerősítsék, karban tartsák, továbbfejlesszék, újakat alakítsanak ki.

A társadalmi tagság megtapasztalása. Az individualizált és rohanó világunkban olyan alkalmakat teremt, amelyek kedvezően hatnak a közösségi érzés kultiválásában és fenntartásában. Vagy ahogyan a szociológusok fontoskodva mondják: a kollektív tudat és közösségi érzés konzerválásában tölt be fontos szerepet – mire nagy szükség van a társadalom működésében, hiszen alapját képezi a személyközi kooperációnak és bizalomnak, a konformitásnak.

A VB-nek tehát a közösségformáló funkciója a legfontosabb, a gazdasági szerep mellett. Jóval több, mint sportviadal! A modern társadalmak ceremoniális intézménye, egyik legfontosabb szimbolikus rítusa!

Nyílt tér – Bolhák piaca, piacok bolhái

A városszociológia egyik fő klasszikus iskolája szerint a város és annak tere, terepe a személytelenség, az atomizáció, az idegenség, és az elidegenedés helye. Más szavakkal a város, mit társadalmi tér a társadalmi kapcsolatok ellen hat, az egyéneket egymástól szétválasztja, a köztük lévő organikus kapcsolatok kialakulását pedig meggátolja. Ebben a logikában a város nagyjából egy vesztőhelyhez hasonlít leginkább, ahol a személytelen és kíméletlen verseny zajlik. Mindezeket azzal támasztják alá, hogy a közeli szomszédok alig ismerik egymást, az utcán megsérült emberen senki sem segít, a buszban az emberen nem elegyednek egymással szóba. Az udvarias figyelmetlenségről beszélünk.

A tegnap a kolozsvári AltArt műhely Viitorul probabil/Lehetséges jövő név alatt folytatta a városi terek belakásának művészi-szociológiai projektjét; ennek lényegi célja felhívni a kisemberek figyelmét arra, hogy a köztér nem csupán a helyváltoztatás közege, hanem a társadalmi és közösségi kapcsolatoké is.

Vannak-e a városban olyan terek, amelyek az emberi kapcsolatok spontán kialakulását szolgálják? Ahol az emberek „csak úgy” szóba állnak egymással? Természetesen vannak, ezek közül pedig kiemelkedő jelentőségű a Kolozsváron nagy hagyománnyal rendelkező ócskapiac, népszerűbb és a köznyelvbe beágyazott nevén, az Ószer.

Az Ószer – ami lassan egy szabad ég alatti régiségkereskedés lesz – tipikusan ilyen hely a mai Kolozsváron. A színtér, a helyzet, a szereplők tipikus viselkedése együttesen ebből az érdekes terepből tipikus szociopetális teret hoz létre. A proxemikának nevezett szakantropológiai ág (Lásd E. T. Hall Rejtett dimenziók című olvasmányos könyvét) megállapításai szerint a fizikai tér mindég társadalmi teret képez, hiszen azt emberek használják. Az emberek térben élnek, azt kulturális jelentésekkel ruházzák fel, ismeretek, tapasztalatok, érzelmek és szimbólumok tapadnak hozzá. Más szavakkal a tér mindég jelentéseket hordoz, ezzel társadalmivá válva.

Kétféle társadalmi tér van: amelyik facilitálja, katalizálja, generálja a társadalmi kapcsolatokat, interakciókat, illetve amelyik ennek ellenében hat. Vagyis szociopetális és szociofugális társadalmi terekről beszélünk.

Az Ószer egészében az „idegenek” közötti kapcsolatok irányába hat: a kötelező alkudozás, a sokszor ismeretlen termékekről szerzendő információk a potenciális vásárlók csevegését, közös okoskodást, az ár kollektív mérlegelését vonja maga után. Érdekes módon mindezt spontánul, mintegy igazolva a Hall-i tézist, miszerint a tér berendezése, az objektumok jellege, a tipikus cselekvések „összehozhatják” az embereket. Mi kell ehhez: az embereket be kell vinni az ilyenféle terekbe. Természetesen a városi tervezők tudatosan oda kellene figyeljenek, hogy az épületek közötti tér lehetőség szerint szociopetális legyen.

És most vissza az AltArt-hoz. A kezdeményezés és folyamat éppen ezért dicséretes: hiszen adott városi helyeket társadalmi terekké kíván változtatni, más szavakkal az embereket akarja „oda bevinni”, nekik „birtokba adni”, domesztikálni.

Társadalmi problémák – Lakáskérdés: a megoldás-keresések keretei

Ezt a bejegyzést is az ISA (Nemzetközi Szociológiai Társaság) által szervezett ISA 2009 RC43 Housing Assets, Housing People konferencia hívta életre. Nem más, mint a plénum előadásai és a szakszekciókban meghallgatott előadásokból leszűrt „tanulság” illetve a hazai helyzet szintetikus elemzése.

Korábbi bejezéseimben a lakástulajdonlás-kultúráját, és a kommunista örökség következményeit rajzoltam meg. Ezt a gondolatsort a romániai lakás-probléma eddig alkalmazott megoldások fő alapelveit rajzolom meg, majd összegzem azokat a víziókat, amelyek a gazdasági válság által teremtett helyzetben az új megoldásokat fogják vezérelni.

A romániai gyakorlat, a válság előtt. Ha egy társadalmi feltétel problémának minősül, akkor azt valahogyan meg is kell oldani. Ez a lakásprobléma esetében is így van; a társadalom (vagy annak egy része, aki a rendezésben közvetlenül érdekelt) előbb vagy utóbb valamiféle megoldást kell találjon. A lakás-kérdés része egy tágabb kérdéskörnek, nevezetesen a városfejlesztésnek. A bármilyen városfejlesztés logikája, hogy a lehetőségekkel (anyagi és humán erőforrásokkal, pénzügyi kerettel, tudáskészlettel) és a korlátokkal (fizikai és társadalmi környezet, kulturális feltételek és normák, jogi keret) összehangoltan érjék el a kívánt célt. Esetünkben a lakás-kérdés megoldására a hazai gyakorlat két célt tűzött ki: lakások építése és azok magánkézbe való juttatása, többnyire kölcsönök révén.

Minden megoldást három fő paraméter szerint lehet elemezni. Ezek a következők: a társadalmi helyzet, a szereplők és a szereplők cselekvései. A megoldás akkor hatékony, ha az összhangban van a pontosan meghatározott céllal, a három előző tényező egymást erősíti, illetve figyelembe veszi a lehetőségeket és a korlátokat. (Korábbi bejegyzésünkben jeleztük, hogy a romániai megoldás paradigmatikusan nem szakított a kommunista logikával. Ez alatt azt értettük, hogy a megoldás végterméke javarészt blokk volt. Akárcsak ma).

A társadalmi helyzet. Erre vonatkozóan elmondható, hogy az elmúlt évek folyamatos gazdasági növekedése illetve a globális szinten domináns deregularizációs (jogi és földrajzi korlátokat leépítő) neoliberális kurzus döntő módon keretezte a hazai lakáspolitikát. Szigorú értelemben nem is beszélhettünk lakáspolitikáról, hiszen kizárólag a piac intézménye szabályozta azt (az ANL projekt inkább kivétenek számított). Mindezek mögött az a logika állt, hogy a gazdasági gyarapodás magától megoldja a lakásgondokat, különösebb közpolitika nem is szükséges.

A szereplők és a cselekvések, viszonyrendszer. Itt három szereplőt kell megnevezni, mindenfele ők szabják a lakáspolitikát (a szó policy értelemben). Ezek az ingatlan befektetők (plusz az ingatlanügynökségek, illetve a járulékos iparágak), az állami adminisztráció illetve a közösség. Romániában a lakáskérdés megoldásában a három játékos közül számottevő – pontosabban döntő – szerep csak a piaci szereplőknek jutott: a befektetők alakították a kínálat jellegét, annak volumenét, illetve az árakat (ez utóbbi alakításában az ingatlanügynökségek is hathatósan szerepet játszottak). A bankok is ide tartoznak, akik lakáskölcsönöket folyósították, sok esetben a lakások árát és a kölcsönzők anyagi lehetőségeit felülértékelve.

Az adminisztráció alig (lásd az ANL), vagy csekély mértékű szabályozással „szólt bele” a folyamatokba, az esetleges normasértések esetében erőtlenül reagálva. Mindenképpen kiemelendő a kezdeményező szerep hiánya, valamint az versenyszférának való alárendeltség. (Ez utóbbira tipikus a köz-magán partnerség keretére a Popoviciu–eset, ami ikonikus a rejtett privatizációra vonatkozóan).

A harmadik szereplő a közösség, a lakosok. Romániában a privát szféra által alakított lakáspolitikában majdnem semmilyen szerepet nem játszottak. A lakásvásárlóknak semmilyen érdekszervezetük nincsen, sokszor rosszul informáltak; a lakószövetségek pedig erőtlenek, kooperációs deficittel küzdenek, nyilvános érdekérvényesítő képességül elhanyagolható. Ez a harmadik szereplő az előző kettővel szemben teljes mértékben alárendelt viszonyban van.

Összességében az mondható el, hogy Romániában a lakáspolitika a szó klasszikus, szociálpolitikai és közpolitikai értelemben nem is létezett, a szabad piacnak teljesen alárendelve, kizárólag egyéni megoldások summájaként (algebrai összegeként) létezett. A válság kirobbanásáig tehát egy társadalmi problémára kizárólag egyéni szintű megoldások léteztek. Ami a társadalom működése szempontjából abszurdum, mert társadalmi problémákra társadalmi megoldásokat kell találni, hiszen a probléma éppen attól társadalmi, hogy a helyzetet nem az egyének okozzák, hanem a társadalom maga.

A poszt-válság víziói. A válság a fenti állapotokat tarthatatlanná tette. Ezt mi sem példázza jobban, mint a Prima Casa elnevezési program. És akkor melyek azok a trendek, megoldási alternatívák, amelyek a bankárok, politikusok, szociológusok, várostervezők és – fejlesztők által dominált ISA Housing konferencia végkövetkeztetései sűrítenek?

Egyfelől, a deregularizáció (a szabályozás lazítása, a szabadpiac mindenható szerepe) tudatos és kormányzati visszaszorítása, a regularizáció gyakorlata, ami szigorú kontrollt gyakorol majd a hitelezésre. Ez azt is jelenti, hogy a nyugati társadalmaknak fel kell adniuk azt az ábrándot, hogy a kérdést a bankokra és az befektetőkre bízva a piac révén meg lehet oldani. El kell fogadni azt, hogy egyesek sohasem lesznek képesek lakást vásárolni maguknak, semmilyen hitelkonstrukcióban, így a társadalom az eddiginél komolyabb szerepet kell vállaljon az ők megsegítésében. Aztán, a subprime pénzpiac teljes ellenőrzés alá vonása, a bankok kockázatainak csökkentése – ez magyarul a hitelezései feltételek szigorítását jelenti. Továbbá, az állam és a helyi önkormányzatok szerepvállalása a lakásépítésben. Az államnak, mint kapitalista vállalkozónak be kell lépni az ingatlanpiacra konkurenciát teremtve a magánszektornak, ami a remények szerint differenciált és több elérhető árfekvésű lakást eredményez. Végül pedig, a konferencia vezető előadónak többsége úgy vélte, a közösség aktív partnere kell legyen a magánszektornak és az önkormányzatoknak – végeredményben egy proaktív és három relatív egyenlő pilléren álló rendszert kell kiépíteni és erre alapozni a lakáspolitikát.

Ez alól Románia sem lehet kivétel.

Érdekes könyvek - Mindent a maga nyomában

Erikson, Kai T. (1976) Everything in its Path. Destruction of Community in the Buffalo Creek. New York: Simon and Schuster

 A társadalmi problémák egyik sajátos típusának, a természeti katasztrófák és emberi mulasztások által okozott csapások konfliktualista paradigmában való tárgyalására egyik legjobb példa a magyarul sajnos ma sem olvasható Kai T. Erikson (1976) Everything in its Path. Destruction of Community in the Buffalo Creek Flood (Mindent a maga nyomában. Egy közösség elpusztulása a Buffalo Creek-i áradásban) című, agyonidézett könyve. Erikson könyvével megnyerte az Amerikai Szociológiai Társaság patinás Sorokin díját, de egyben a szakma figyelmét is a természeti csapások, valamint az emberi tényezők által okozott társadalmi problémák kérdésköre fele fordította. A történet első látásra eléggé szokványos: egy tél végi esőzés következtében (1972. február 26.) egy nyugat virginia-i szénbánya víz- és szénhulladék-tározója átszakad, és a letóduló félmilliárd liter salak a völgyben lévő szalagtelepüléseken mindent elpusztít, ami az útjában van. Meghal 125 ember, 1121 megsérül, 507 ház összeomlik, 4000 ember pedig (az 5000-ből) elveszíti lakását, megszűnik 30 vállalkozás (az áradásról és a pusztításról Mimi Pickering rendező megdöbbentő dokumentumfilmet is készített 1975-ben, The Buffalo Creek Flood: An Act of Man címmel).

 Tipikus ember által okozott és a természeten keresztül ható társadalmi problémával állunk szemben: a szénbánya vezetősége ismételten hanyagul kezeli a biztonsági intézkedéseket, a hatóságok jóindulatát pedig egyszerűen megvásárolja – a katasztrófa előtt négy nappal az illetékes testület embere kifogástalannak találta a gát állapotát. A helyzet által okozott következmények azonban katasztrofálisak. A völgy lakóinak jelentős része elpusztult, településeik eltűntek, a közösség soha nem talált magára, egyszerűen dezintegrálódott és atomizálódott. Ez a helyzet aztán végérvényessé vált. Más szavakkal, egy nem orvosolható, állandó társadalmi problémát teremtett, amivel senki sem tudott mit kezdeni. Sem a bánya – amit az évekig eltartó két per során kártérítés fizetésre ítélnek –, sem a hatóságok, sem pedig maguk a túlélők nem tudták hogyan lehetne a közösséget újjáépíteni. Erikson könyvének célja, hogy megválaszolja, hogyan történhetett mindez meg és ennek az emberek milyen jelentőséget tulajdonítottak.

 Erikson a kérdés tárgyalását egy nagy ívű történeti és társadalmi kontextusba helyezi. Zseniálisan világít rá arra, hogy a természeti, és a nyomában kialakult emberi katasztrófát tulajdonképpen társadalmi tényezők hívták életre, és a társadalmi változás folyamata vezetett végső soron oda, hogy az esőzés és gátszakadás végzetessé vált a bányaiparban foglalkoztatott helyi lakosság számára. Úgy is lehetne mondani, hogy a katasztrófa társadalmilag „be volt kódolva” a közösség életébe, a társadalmi változások által jelentett ellentmondó kihívások és egymásnak feszülő érdekek konfliktusai révén. Nézzük meg ezeket egyenként.

 Egyrészt, a szóban forgó népesség sokban különbözött a többségi amerikaiaktól, azokkal szemben határozták meg a maguk identitását. Mint a Nyugat Virginia-i Appalache Hegység lakói rurális gyökerekkel rendelkeztek, sajátos éthos jellemezte őket, ami leginkább a természettel való organikus viszonyban, a családi kapcsolatokban és a munkával szemben tanúsított ambivalens magatartásban testesült meg , aminek pedig egyenes következménye volt a mindenféle változással szembeni óvakodás és általános bizalmatlanság. Továbbá, a bányában való tipikus munka egyfajta fatalista és jelen állapotokba belenyugvó attitűdöt generált, ami a nagyobb időhorizontú tervezést gátolta. Olyan készségeknek, mint a nyitottság, hivatalosságokba vetett bizalom, hosszú távú tervezés hiánya fatálisnak bizonyult. Másrészt pedig, a tradícióvezérelten átadott iskolázatlanság és a helyi alternatív munkalehetőségek krónikus hiánya védtelenné és végső soron teljesen kiszolgáltatottá tette ennek a közösségnek a tagjait a bányavállalattal szemben: a bánya abban volt érdekelt, hogy minél kevesebben folytassák tanulmányaikat, mert így helyben maradtak, és a munkaerőt olcsón tudták pótolni. Végeredményben egy láthatatlan, de létező konfliktus feszült a bánya és a közösség érdeke között, amit az utóbbiak még felismerni sem tudtak. Harmadrészt pedig, a tágabb kontextusban egy másik konfliktus feszült: a gazdasági rendszer időközben bekövetkezett változása, aminek következtében csökkent a kitermelt szén iránti gazdasági kereslet hiszen a kitermelő és klasszikus iparágak hanyatlásnak indultak. Mivel a szén vesztett társadalmi jelentőségéből, a bányavállalat sem eszközölt újabb beruházásokat, mert nem volt érdeke az apadó jövedelmeit munkavédelmi és környezetvédelmi projektekre tölteni.

 Az árvíz által okozott traumáknak tehát mélyebb és külső, társadalmi okai voltak, amelyek végül a Buffalo Creek közössége elvesztéséhez vezettek: morális válságot, dezorientációt, a társadalmi kapcsolatok elvesztését, társadalmi betegségeket és identitásválságot, tehát megannyi súlyos társadalmi problémát teremtettek.