Szombaton a kolozsvári Főtéren jelentette be Eckstein-Kovács Péter volt RMDSZ-es szenátor, hogy 28 év után kilép a szövetségből. A politikai performansznak is méltán beillő aktus nyomán vegyes reakciók érkeztek az érintett szereplők részéről. Itt most elsősorban a kisebbségi magyar illetve a román nyelvű médiára, az RMDSZ politikai tisztségviselőire, valamint az erdélyi magyar választók egy részére gondolok – utóbbiak megnyilvánulását elsősorban a Facebook-on és a hír alá írt kommentekben lehetett tetten érni (statisztikailag ők természetesen a hazai magyar választók csak egy kis szeletét jelentik, de az intenzív vélemény-nyilvánítási hajlandóságuk és sajátos profiljuk miatt mégis releváns diszpozíciókat jeleznek).
Az alábbiakban ezek alapján fogalmazok meg néhány nagyon erősen szubjektív és hevenyészett gondolatot arra vonatkozóan, hogy EKP gesztusa mit hozott felszínre bennem, mint szavazó állampolgárban. Ezeket a kusza gondolatokat tágabb kontextusban, a centenárium évében a hőn óhajtott magyar-román párbeszéd vonatkozásában kell értelmezni.
Egyfelöl. Nem a kilépés a probléma, hanem a kilépés – és főként a reakciók – jelzi(k) a (kezeletlen) problémát. Nevezetesen, hogy a szövetség legitimációs problémával küzd, választóinak egy része elidegenedett tőle, nem hatékony a kommunikációja és a dialógus valahol elakadt, a közösségünk pedig megosztott a követendő utak tekintetében (az önálló arculat-budapesti befolyás-bukaresti nyomás háromszögében).
Az aktus maga önmagában is beszédes: kormányellenes tüntetésen, nem etnikai környezetben került rá sor, a vitatott igazságügyi reform közepette. A média azonnal lefedte, hiszen a szimbolikus értékű látványos kilépés tulajdonképpen az első igazi exit az RMDSZ-ből, amit egy meghatározó személyiség, a nagyközönség szemében a szövetséggel azonosított tisztségviselő, ráadásul alapító követ el. Meglátásomban ez tetszik vagy sem, nem csak RMDSZ-ben, hanem az erdélyi magyarságban létező törésvonalakat is jelzi. A kívánt „egységet” cáfolja: azt jelzi, hogy már régen nincsen konszenzus a jövőterveket illetően, eltérő jövőképek és víziók vannak, amelyek között egyre inkább a feszültség a jellemző. Hogy van „kint” és „bent”, hogy a „magyar ügyek” önmagukban már nem jelentenek feltétlenül „egységet”, hogy a magyar közösségen belül is különféle közönségek vannak, amelyek erősen megosztják a választókat, de mindenképpen rámutat a szövetséget intenzíven kontesztáló s proteszt csoportok létezésére, a korrupcióellenes küzdelem visszásságaira, az ötlettelenségére és kilátástalanságra, a szűk mozgástérre.
Gyakorlatilag a kilépés a kommunikatív cselekvésekben antagonizálta a beszédközösségeket, pontosabban gyökeresen eltérő pozíciókba helyezték a szövetséget és a kritikus kommentelők nagyrészét.
A vezető magyar politikusok magatartása fontos adalék az általános diagnózis felállításában. Az egy elegáns, üdítőnek is nevezhető kivétellel (Csoma Botond FB bejegyzésére gondolok), a kilépéssel szembeni attitűdök a lesajnáló-arrogáns-lekicsinylő tengelyen mozogtak. A belső pártpolitikai szempontok szerint érthető beállítódások azonban nem számoltak azzal, hogy ennek milyen hatása van a beszédközösségek azon részére, amelyek szemében az RMDSZ eleve legitimációs deficittel küzdött – a kommentek szerint ez radikalizálta őket, az RMDSZ–t erősen bíráló megjegyzéseket váltott ki, a bizonytalanokat elidegenítette a hivatalos kurzustól. Beszédes, hogy papok, tanárok helyezték kilátásba, hogy a következő választásokon nem fognak az érdekképviseletre szavazni, mások választási ígéreteket kértek számon, egyesek egyszerűen gyalázkodtak, politikusokat gúnyoltak. Még egyszer: igaz, hogy ők az erdélyi magyarok csak kis százalékát teszik ki, de azokban a közösségekben, ahová tartoznak ott jól beágyazottak, helyi vélemény-vezérekként működnek – az ő véleményük sokakat befolyásol. Úgy gondolom, ilyen mértékű és intenzitású szembenállásra korábban nem került sor...
Továbbá. Fontos aláhúzni, hogy a kilépés nagy port kavart a román nyelvű médiában is. Ugyanis, ha a román politikai médiát nézzük, akkor megállapítható, hogy pár éve (sajnos) az országos, s egyre inkább helyi politikai talk-show-ok világából is szisztematikusan hiányoznak a magyar választott tisztségviselők. Míg korábban a TV-k műsorpolitikájához tartozott, hogy rendszeresen RMDSZ-es politikust is meghívjanak, mára ez a gyakorlat teljesen megszűnt. E tekintetben jelentett olykor kivételt EKP, akit mindenki, „udemerist”-ként, az országban itt élő „ungur”-ként azonosított: a műsorvezető, a meghívottak s mindenekelőtt a románajkú közönség, az egyszerű nézők. Más szavakkal, a tévéképernyőn a szaktekintélyként is elismert politikus tulajdonképpen azon kevesek közé tartozott, akik átjárást biztosították a két etnikum között, miközben implicit az erdélyi magyarokat jelenítette meg.
Aztán, a kilépés rávilágít a következő problémára is. A fentebb említett átjárás, pontosabban a bridging típusú kötések és kapcsolatok nem csupán fontosak, hanem pillanatnyilag sajnos rettenetesen szűkös jószágok is. Magyarán, kevés olyan nem politikus tekintélyes személyiségünk van, aki a román közösség szemében is hiteles, jó szakmai reputációval rendelkezik, elismert és román körökbe is beágyazott, tehát a „magyar és román két világ” között az átjárást biztosítani tudja, nem megosztó, hanem összekötő szereppel is bír. Honnan jöhetn(én)ek ezek az emberek? A magas művészetek felől, ahol a teljesítmény felülírja az etnikai vonatkozásokat. Itt Tompa Gábor jöhet szóba. A másik csatornát a populáris kultúra jelenti, de itt gyakorlatilag senki sincsen, aki bridging szerepet tölt be – a magyarországi X Faktor és társai típusú sztárgyárok egyszerűen elszívják a román közösség előtt is a potenciálisan megjeleníthető figurákat. Ez kelletlenül a sportban is így van. Az akadémiai szférában sem hemzsegnek a bridging kötésekkel rendelkezők, elsőre nekem Rostás Zoltán vagy Horváth István ugrik be leginkább. A román médiában, az Adevarul blogrolljában gyakran szereplő Demény Péter vagy a Corbii Albi portál szerkesztői is inkább kivételek, mint a norma. Román körökben még él Winkler Gyula technokrata képe, de itt is több kellene. (Megjegyzés: még sok más ilyen szaktekintély van). Olyanok, akiknek a nevét pontosan tudják a román nézők is, s a műsorvezetők számára meg egyenesen zsenáns, ha provokatívan és szemtelenül domnul Jánosozzák vagy domnul Hunorozzák...
Miért fontos mindez? Azért, mert számunkra kapitális jelentőségű, hogy ne csupán a politikusok képezzék-jelentsék-reprezentálják a közösségünk arcát, hanem a maguk pályáján valamit felmutató szakemberek is, akik nem csupán etnikai szempontból releváns kérdéseket tematizálnak, hanem a közjóhoz más dimenzióban is hozzájárulnak.
Végül, utolsó gondolatom EKP kilépése kapcsán s a kolozsvári Főtérre visszatérve, a román progresszív csoportokkal való civil alapon történő közös együttműködés fontosságára vonatkozik. Azt hiszem – anélkül hogy most képes lennék ennek technikai-gyakorlati aspektusait elképzelni -, hogy nekünk civileknek, kritikus értelmiségieknek, az ország dolgai iránt érdeklődő felelős állampolgároknak, adófizetőknek, jóravaló embereknek érdemes lenne komolyan elgondolkodnunk azon, miképpen lenne lehetséges egy olyan román-magyar vagy magyar-román közös civil platform létrehozása, ami tartósan bridging szerepet tölt be, hogy még véletlenül se zálogosítsuk el végérvényesen a jövőnket ebben az országban...
Mert nem csupán a politikusoknak, hanem nekünk is van felelőségünk.
