Társadalmi problémák – Az intézményes diszkrimináció az óvodában kezdődik?!

„Eredeti” ötlettel állt elő ploiesti óvoda „találékony” vezetője: mivel az óvódások „beiskolázási” száma alacsonyabb az igénylések számához képest, feltételekhez kell kötni a „pályázók körét”. Magyarán, meg kell szűrni a családokat, akiknek gyerekét felveszik az oviba. Válság lévén, kéznél levő volt a legfontosabb felvételi kritérium: a szülők alkalmazotti státusa (értsd. a munkanélküli szülők gyerekeit nem veszik fel)! „Aki nem dolgozik, az ne is egyék” avagy a „munkanélküli gyermekének nem jár óvodatárs, boldoguljon a blokkok mögött, ahogy tud”... az egyik szülő amúgy is otthon van, foglalkozzon az vele! Egy további kritérium szerint azokat a gyermekek is pótlistára kerülnek, akiknek édesanyja gyermeknevelési szabadságon van (mivel ők is nagyobb eséllyel maradnak el az óvoda-költségek kifizetésével)

A dologban a legmeghökkentőbb az, hogy a „pedagógus” szerint ez teljesen rendjén van, hogy egy állami közintézmény teljesen jogosan diszkrimináljon, társadalmi háttér függvényében. Sőt, a Prahova megyei főtanfelügyelő az intézkedés helyességét emelte ki, hiszen amennyiben a család anyagi javai szűkösek, nem fogják tudni az óvodai étkeztetés díját kifizetni. „Beiratkozáskor amúgy is jövedelmi igazolást kell a szülőknek csatolni, ami bármikor szelekciós kritérium lehet. Akár kimondjuk, akár nem”

A társadalomban a legfontosabb mobilitási csatorna az oktatási rendszer. Képesítést és alkalmazható, piacon eladható tudást és képességeket szerezve az egyének felfele léphetnek a társadalmi ranglétrán (természetesen másképpen is, de ez a norma).

Az óvoda nem kötelező, azonban az intézményes szocializáció e formája – ahol a kisgyermek megtapasztalja más gyermekek társaságát, a családi kívüli világot, ahol készségeit fejlesztik – nagyon fontos; aki óvodába jár, későbbi iskolai karrierje során sikeresebb lesz azokhoz képest, akik nem jártak oviba. Pillanatnyilag a romániai állami óvodákkal komoly problémák vannak: kevés a hely, rossz a felszereltség. A magánóvodák pedig, ahol mindez megvolna, nagyon drágák. Tény ugyan, hogy az állami és magánóvodák között egyre nagyobb a minőségbeli különbség, a társadalmi gazdag-szegény törésvonal egyre markánsabban fejeződik ki aszerint, hogy ki milyen oviba jár (már aki egyáltalán járhat). Az a tény, hogy eleve egyre több gyerek marad ki az óvodai oktatási rendszerből önmagában komoly társadalmi probléma.

A szülők munkaerőpiaci helyzetéhez kötni egy gyerek óvodába járási jogát diszkriminatív - nem tolerálható magatartás. És mégis megtörténik. Sajnos ez az eset feltehetően nem egyedülálló jelenség. Amennyiben mégis az volna, akkor is arra hívja fel a figyelmet, hogy az óvodai diszkrimináció kérdése egy valós probléma.

Közvélemény és alanyai – Milliomosnak tiltakozni tilos?

Pár napja egymagában, hátán Le Băsescuval! és Le Boc-al! feliratokkal tiltakozik Kolozsvár belvárosában egy idősebb hölgy, Alice Rotta. Bevallása szerint a civil kurázsi mellett, illetve a véleménye szerint kialakulóban lévő „diktatúra” ellen nyilvánul meg. Eddig semmi különös, hiszen a véleménynyilvánítás és tiltakozás szabadsága adott. Románia pedig szabad ország. A reakciók azonban mindenképpen figyelmet igyényelnek. Véleményem szerint a Rotta féle tiltakozás gerjesztette magatartások beszédesek és példaértékűek (ha jegyet kellene rá tanárként adnom, akkor elégtelent ajánlanék). A továbbiakban a tiltakozásra adott reakciókra fogok fókuszálni.

A nagyközönség bő része közömbös abban az értelemben, hogy jó részük tudomást sem vett a tiltakozásról vagy egyszerűen értetlenül áll a gesztussa szemben. Ez máshol is így van. Egy aktívabb kisebbség – amit a kommentekből lehet „kiolvasni” – ha a gesztussal nem is, de az üzenettel rokonszenvezik, hiszen – ugyebár válság van – valakiknek mégis felelősnek kell lennie ezért; az elnök és a miniszterelnök különösen – gondolják. Azonban vannak még olyan szereplők, akikenk tiszte-feladata tudomást szerezni az ilyesféle akciókról, és akinek a reakciója normatív (példaértékű) kellene legyen. Három ilyen főszereplő van: a politikum, a média és a civil szféra (ezek persze mind sokfélék, de a politikai rendszernek önálló részeit képezik, ezért általénosságban emlegetem).

A politikum az eddigiekben teljesen ignoráns a Rotta-ügy kapcsán (bár volna benne fantázia, különösen az ellenzéki pártok részéről a kérdést marketingesen tematizálni); a civilek is mással vannak a jelek szerint elfoglalva (de az is tény, hogy minden egyéni megnyilvánulással nem is lehet, és nem is kell foglalkozni). Ami számomra érdekesebb, az a médiában eddig látottak-hallottak voltak. Ugyanis azok bő többségse egyszerű technikát alkalmazott: a kigúnyolást, a nevetségesség tételt a „Milliomos ne tiltakozzon, adakozzon!” elv szerint. A „Nincsen jobb dolga az idős asszonynak”, „Menjen főzni” a híradások kommentjeit írja le (pontosabban azok nagyarányát jellemzi).

A demokráciában a tiltakozás bármilyen legális formája alanyi jog és semmiképpen sem anyagi helyzethez kötött (voltak dicstelen idők, amikor a választás joga – a cenzusjog – vagyoni pozíció függvénye volt, amikor csak a gazdagok szavazhattak, és nem volt helyes). Az „idős asszony” stigma arra való, hogy delegitimálja a tiltakozó személyét az idősebbekkel szembeni ellenérzésekre alapozva (az idős-inaktív-szenilis tengely mentén), illetve a női mivoltot hangúlyozva. Magyarán: csendes bolond, amúgy is nő, mit tudhat...

Nos, itt van a baj. A tiltakozás idejével, formájával, üzenetének konkrétságával, hatékonyságával és kalibrálásával racionális ellenérveket jogosan fel lehet hozni, de az aktus jelentőségét és a cselekvő jogát semmiképpen nem szabad kérdésessé tenni. A fejlett demokráciákban az eliteknek és a kommentáló értelmiségieknek (akik idehaza a tévéstúdiókban köznapi hangnemben felületes véleményeket hangoztatnak a racionális vita és érvelés helyett) kötelessége meghallgatni és komolyan venni a tiltakozó szándékát – akkor is ha az ártalmatlan és nem a prefektúra ablakait rongálja. Hiszen egy potenciális választóról van szó.

A tiltakozás szimbolikus jelentősége és szerepe nem kellene a tiltakozás intenzitásának és ártalmasságának függvénye legyen.

Társadalmi problémák – Túlnépesedés I. - 2011

A gazdasági válság kérdése az utóbbi időben több egyéb fontos kérdést szorított háttérbe; legutóbb a klímaváltozás témában megrendezett és totális csőddel zárult Cancún Klímakonferenciát. Azonban a jelek szerint ebben az évben még lesz egy másik „sztár téma”: a népességnövekedés. Ugyanis az idén az emberiség megint átlép egy korábban irreálisnak tartott szimbolikus küszöböt. Az év végére átlépjük a hétmilliárdos határt. (Thomas Malthus számára a horror határa jóval lennebb volt). A növekedés tetemes része a városi lakók számát növeli, kiváltképpen a fejlődő világban – ahol máris nagy a népsűrűség és óriási a társadalmi nyomás az infrastruktúrán, a közösségi szolgáltatásokon.

Egy korábbi „váltás” 2008-ban történt. Ekkora a világ népességének több mint fele városlakóvá vált. Mára több mint 3,3 milliárd ember városinak mondható. Az előrejelzések szerint 2030-ra a világ akkori népességéből 5 milliárd ember fog városokban éli. Az ENSZ UNPF (United Nations Population Fund) becslése szerint a várható növekedés üteme Ázsiában és Afrikában a legnagyobb: 2000 és 2030 között az urbánus népesség száma megkétszereződik; így a világ népességének 60 százaléka lesz városlakó, összesen 4,91 milliárd ember, ami az 1950-es össznépesség majdnem kétszerese.

A Föld 1804-ben lépte át az egymilliárdos határt. A Huszadik Század első harmadának vége felé, 1927-re már megkétszereződött a népesség, túllépte a kétmilliárdot, de a hárommiliárdra már nem kellett sokat várni, mert 1960-ban ezen is túl volt az emberiség. Az igazi növekedés üteme csak ezután következett: 1974-ben négy, 1987-ben öt, 1999-ben már hat, idénre pedig hétmilliárdan leszünk. 2050-re (ha az ez exponenciális növekedési ütem marad), akkor meghaladjuk a kilencmilliárdot. A pesszimisták pedig tízmilliárd embert emlegetnek.

1960 óta durván 12-13 évente produkáljuk milliárdos nettó növekedést!

Ha ezt a napi rutin üteméhez arányítjuk, akkor a következő meghökkentő számokat kapjuk:

Naponta 228 262 emberrel vagyunk többen (nettóban, a halálozásokat levonva a születések számából), ami óránkénti 9511 embert jelent. Tehát másodpercenként 2,6 emberrel növekszik a Föld lakossága! Világos, hogy ez az ütem számos problémát vet fel. Erről egy későbbi bejegyzésben.

Számokért klikk ide: http://www.overpopulation.org vagy http://www.prb.org/

Fociológia – Cseferizmus. A kolozsvári CFR focicsapat mint társadalmi jelenség

Az elmúlt öt-hat évben egy újszerű és minden szempontból figyelemre méltó társadalmi jelenség terebélyesedett ki Kolozsváron (hatásaiban pedig talán egész Erdélyben): a cseferizmus. Ez a CFR focicsapat köré szerveződött, és jóval több, mint foci. De mi is ez? Vessünk erre egy tömör pillantást.

Maga a csapat és pályafutása: a siker képzete. Ha pusztán a sport és az üzlet szempontjait tartjuk szem előtt, akkor nyugodtan kijelenthető (mert jól kvantifikálható), hogy a CFR sikerpályát futott be, hiszen a harmadosztálytól a Bajnokok Ligájáig tartó utat majdnem fénysebességgel tette meg. Ez két bajnoki győzelmet és kupagyőzelmeket előfeltételezett. A CFR a hazai labdarúgásban a siker szinonimája lett, de a sportszervezés üzleti módelljét is példaértékűvé tette. Valójában ezek képezik a cseferizmus kemény magját, és annak előfeltételeit.

A csapat mint szimbólum. A CFR által elért gyors sikerek Kolozsvárt feltették a világtérképre. Egyfelől, a külföldi focisták szerződtetése olyan hálózatokat mozgatott meg, amelyek befoka Kolozsvár lett (a befok hálózatelméleti fogalom: egy elemhez a környezetéből hozzá kötött, rá irányuló kapcsolatainak mértékét jelenti – durván). Másfelől pedig, a BL vendégszereplések révén a külföldi nagyközönség is tudomást vett városunkról, sokan ide is utaztak a meccsek alkalmával, akik közül vélhetően egyesek turistaként is visszatérnek (akár rokonaik, barátaik is). A cseferizmus azonban ennél jóval több, és a Kolozsváron az elmúlt években tetten érhető társadalmi folyamatokkal fonódott össze és ezekben terebélyesedett ki. Melyek ezek?

A középosztályosodás és a CFR. A csapat és a válság előtti gazdasági növekedés teremtette középosztályosodás folyamata spontánul és termszetszerűleg találtak egymásra és kapcsolódtak össze. A fiatalabb, képzettebb és aktív életkorú felfele mobilis rétegek a maguk karierrsikereit látták visszatűkrüződni a csapat felemelkedésében. Ez a frissen megjelent középréteg kollektív szinten talált példát és azonosulási lehetőséget focisapatban. Ez magyarázza a szurkolótábor hirtelen növekedését és ennek tipikus (Románia szerte majdnem szokatlan) minőségét, már ami a stadionban való viselkedést, megnyilvánulást illeti. (A válság előtt mindenképpen ez volt jellemző, pillanatnyilag ez a réteg zsugorodik).

A helyiség-kolozsváriság és a CFR. A sikeres csoportok esetében rendszerint a közvetlen, lokális kapcsolataik erősődnek meg, amelyek a helyi identitásokat alakítják. A CFR akarva-akaratlanul a helyi, civis-urbánus identitások hordozójaként jelent meg, az „elveszett polgári múlt” letéteményesét. Ezt az 1907 dátum folyamatosan jeleníti meg – mint egy felvállalandó tradíciót.

A „magyar” elem. Ez utóbbi a kolozsváriság egyik konkrét megnyilvánulása, ami a kisebbségi létet megélő magyarság egyes rétegeire jellemző. A médiában sokszor stigmaként megjelenő vonás Kolozsvár magyarságának bő része számára az etnikai identitás nyilvános térben való megélésének alkalma, társadalmi tere, lehetősége.

A KVSC összetétele, viselkedési mintája, etnikai kompozíciója az utóbbi három fő tényező kombinálódásának mentén bontakozott ki.

Összességében tehát kijelenthető, hogy a cseferizmus igazi társadalmi jelenség, ami a sportbeli sikerekre ráépülve a középosztályosodás, a helyi identitások megerősödése, a polgári kolozsváriság tradíciója mentén működik. A CFR ezeket erősíti, a CFR-t pedig ezek a folyamatok erősítik.

Fociológia – Hogy kerül a bakancs az ablakba? A CFR edzője és a svájci hatékonyság

A várakozások alatt szerepelt a tegnap a kolozsvári CFR (a hazai kárörvendő és szenzációhajhász sajtó egyenesen leszereplésről beszél). Tény, hogy a legemlékezetesebb akció nem is pályához, hanem a vendégek kispadjához kötődik. Itt esett meg az a vitézi tett, amit a cinikusok akár bakancstesztnek is nevezhetnek: a vendégcsapat edzője hirtelen indulatában az oldalplexit kezdte ütlegelni, majd hirtelen taktikai váltás után egy idegenlégióst is megszégyenítő technikával másodjára sikeresen kirúgta az „üveget”. (Ha a lábbeligyártó cég okos, akkor ezt a performanszt feltétlenül beépíti terméke promóciójába is, hiszen az – mint láttuk – teljesen váratlan helyzetben sem hagyja cserben viselőjét). De mi is a baj ezzel a meggondolatlan tettel? Hiszen mindenki elveszítheti a fejét (és nem csak a forradalomban).

Először, Max Weber óta tudjuk, a hatékonyságot csakis célracionális cselekvések révén lehet biztosítani (optimális eszközhasználat, logikusan érvelhető magyarázatok és tanácsok, reálisan elérhető célok, a felhasználható információmennyiség maximalizálása, tudás). Az érzelmi-indulati cselekvések nem csupán irracionálisak, hanem hatékonytalanok is. Mért mondjuk mindezt? Mert a sport manapság tudomány, ahol nemigen van helye az ilyesféle irracionalitásoknak. Ugyanis az „ablaktörés” valójában szimptomatikus jele az önfegyelem akut hiányának, a focisták szemében szükséges és normatív megfontolásnak, magabiztosságnak, racionális helyzet-kezelésnek, ésszerű problémamegoldásnak, példamútatásnak, bátorításnak.

Ha ezen a szinten a „bakancsteszt” a „Mester” „nívóján” megtörténhet, akkor az csakis a kontárság és a makarenkói sportpedagógia és brutalitás révén... (El tudjunk képzelni teszem azt Bölöni Lászlót, amint Salvatore Ferragamo cipőben a plexit rugdossa? Ő persze nem ordít és ugrándozik, hanem tollal jegyez és megállapít, majd ésszerű és lehetséges megoldásokat magyaráz).

Másodszor, az edző példakép és minta kell legyen. A csapat hatékony működéséhez (magyarán, hogy megnyerje a meccsek jó részét), feltétlenül szükséges az erős kollektív tudat és organikus szolidaritás. Ezek nélkül nincsen hatékony munkamegosztás, nem lehet kooperáció a pályán, és koordinálatlan a játék. Mindez egyéni (értsd játékos) szinten frusztrációhoz vezet, ami hibás kört indít el: még rosszabb a munkamegosztás, még alacsonyabb a kooperáció, míg végül kaotikus nem lesz a játék – és még frusztráltabbak a játékosok! (Igen, a spirál meg kezdődik előlről és ablak épen nem marad).

A kollektív tudat és a szolidaritás nem alakul ki magától (bár sokan tévesen azt gondolják, ha a játékost jól megfizetik, az elég). Azt elsősorban az edzőnek kell kultiválni, erősíteni, alakítani, modellálni (az erre kiképzett szakemberek mellett). Esetünkben Cirtu... aki például szünetben alig akart bemenni az öltözőbe „lelket ölteni”, bíztatni a csapattagokat, és aki duzzogva sitett vissza a kispadra. Könnyen meglehet, a „Mester” a maga illetékességi körével sincsen tisztában ezekben az érzelmi-indulati állapotokban...

Végül, a CFR (és implicite bármeylik edzője) nemzetközi szinten elsősorban reklámhordozó: Kolozsvárról, az idevaló emberekről, a középosztályi szurkolókról, összességében az itteni világról üzennek valamit: jót vagy rosszat, a tulajdonképpeni játékon túl. Magyarán, mivel a CFR több mint focicsapat, edzőjének is több a feladata, mint a játékosokat edzeni – része van Kolozsvár regionális marketingjében, gyereket szocializációjában, még ha nem is tudatosan alakult ez ki. A tegnapi eset pedig nemigen vágott egybe a Fair Play és a Respect jegyében megszervezett UEFA BL társadalmi céljával, de az itteni érző és szívből szurkoló emberek igazi karakterével sem. És vélhetően a szponzorok elvárásaival sem, hiszen a mezen viselt cégnevek is asszociálódnak az ablakrúgással.

Kérdéses, hogy ezt az kaotikus érzelmi-indulati cselekvési mintát kell-e tovább vinni egy kiszámítható célracionális ellenében?

PS. Ez az első bejegyzés a most induló új, Fociológia elnevezesu rovat keretében. Ebben a focit társadalmi szempontból elemzem, hiszen az társadalmilag beágyazott jelenség. A labdarúgásra, mint profi sportágra vonatkozó szakismeretek tekintetetében Romanek Imre volt profi labdarúgó (pl. FTC) tanácsaira és észrevételeire, illetve Török Artúr aktív ifi focista segítségére támaszkodom – a BBTE Testnevelési Karon oktató kollégák mellett. Köszönöm!

Nyílt tér – WC Világnap, Karácsony, Valentin Nap és December 1. Négyféle ünnep?

Ma van a WC Világnapja. Nem éppen klasszikus ünnep, de szerepe fontos. Ott, ahol az egészséges életkörülmények nem biztosítottak. Nyilván mindez a higiéniára hívja fel a figyelmet: évi kétmillió ember hal bele betegségbe emiatt, két és fél milliárd ember pedig nélkülözi a rendes vécézési körülményeket! De mi van a „Napok” mögött? A következőkben erre reflektálunk, az ünnepek prizmáján keresztül.

Az idő társadalmilag tagolt, különböző pillanatok, momentumok mást jelentenek, kell jelentsenek a társadalom, a kultúra tagjai számára. Az idő sohasem egynemű, nem folyamatos a jelentések szintjén. Vannak hétköznapok, amikor rutintevékenységeket kell végezni, és vannak az ünnepnapok, amikor kollektíven emlékezni szokás, másokkal együtt lenni, másokra kell gondolni. Képletesen fogalmazva: léteznek a vasárnapok.

Az ünnep tehát társadalmilag rendkívül fontos: arra való, hogy a közösség megerősítse, kifejezze identitását, válaszoljon arra a kérdésre, hogy valójában kik is vagyunk? És hogy ezt közösen másokkal megéljük, megtapasztaljuk – lényegében a kollektív tudatunk erősődik általa. Milyen ünnepek vannak, és hogy jön ide a WC Nap?

Először. A fenti logikában működő történelmi-állami ünnepek, amelyek a nemzetet erősítik, az állampolgári tagságot fűzik az államhoz. Ilyenek a Március 15. és Október 6. A magyarok miatt Romániában December 1. problémás, így szociológialag az ünnepválasztás „deficites”. Nálunk 1989 előtt pártünnepek voltak és a diktátorpárt, illetve a RKP-t, valójában a diktatúrát ünnepeltették. Azonban a társadalomban vannak más jellegű ünnepek is.

Másodszor. Léteznek és fontosak a vallási ünnepek, ezek a vallási hovatartozást, nézetrendszert fejeznek ki, de ezek is a közösséget erősítik. Fontosak, bár a szekularizáció miatt már nem mindenkinek és nem egyformán.

Harmadszor. Újabban - nálunk 15-20 éve, máshol a II. Világháború után - léteznek a kereskedelmi jellegű ünnepek, amelyek látszólag valami ünnepelnek, február 14, Valentin nap, a szeretetet, és a párkapcsolat ünnepe, de igazából ez és az ehhez hasonlók kitalalt ünnepek, és a fogyasztást szolgálják. Ezek is szaporodnak. Ne feledjük, a modern korszak hajnalán a kereskedelemnek fontos szerepe volt abban, ahogyan teszem azt ma Karácsonyt ünnepeljük. Az ajándékozás momentum újszerű jelenség. Először a felső osztályok tagjai ajándékoztak, aztán egyre többen engedhették meg maguknak.

Negyedszer. Aztán vannak azok az ünnepek, Napok, amelyek valamire fel akarják hívni a társadalom felelős tagjainak a figyelmét: Oregek napja, szegénység-ellenes nap, energia nap, a mai WC nap is ilyen. Ezek lehetnek Világnapok, vagy egy-egy ország saját napja, náluk immáron EU-s napok, ha így lehet mondani.

Mi az oka? Ez utóbbiaknak? A létező, szaporodó társadalmi problémák, amelyeket csak odafigyeléssel, közösen lehet megoldani: az állam, értsd a hatóság és a társadalom egyes tagjainak az összefogásával. Arra jók, hogy tematizáljanak problémákat, nehézségeket, hogy érzékennyé, fogékonnyá tegyék az embereket a probléma megoldása iránt. Ebben az NGO-k és a média szerepe nagy.

Összefoglalva: egyfelől az embereknek eredendően szükségük van az ünnepekre, hiszen a társadalom csak így működhet. Ha a társadalom bonyolultabbá válik, annál inkább, mert a nagy népességnövekedés miatt (is) egyre különbözőbbek vagyunk, valamivel össze kell bennünket globálisan is kötni, másfelől pedig egyre több a megoldandó probléma, amire csak így lehet a figyelmet felhívni, ílyetén lehet a problémát tematizálni.

Az jó kérdés, hogy mennyi az elég... mert meglehet, a "minden napra egy ünnep" logika révén éppen a dolog varázsa megy el...

Szabadidő. Érdekes filmek – Autobiografia lui Nicolae Ceausescu

Vegyes érzelmeket generáló filmről van szó. Majd’ száznyolcvan percen át a volt diktátor szemével látjuk az 1965-1989 közötti történéseket és eseményeket. Ettől jogos a film címe: Ujica azokat a dokumentumfilm-részeket használta fel, amit a rendszer hivatalos operatőre készített a Ceausescu mindennapjait jelentő munkalátogatások, népgyűlések, diplomáciai találkozók vagy éppen szabadidős röplabdázások alkalmával. A filmet nézve a nézőnek alkalma nyílik arra, hogy „a hőn szeretett“ Kárpátok Géniusza szemével lássa (vissza) az „átkos időket“.

A film (ami nem szokványos dokumentumfilm, hiszen egyetlen felirat sincsen benne, ami az képeken látható személyek nevét, a filmezés idejét, az eseményt és a helyszínt jelölné) Gheorghe-Gheorghiu Dej komor hangvételű temetésével kezdődik, majd a diktátor „tündöklésének“ ikonikus momentumait mutatja be: a hatalomra-kerülést, az Alexander Dubcek bukaresti látogatását, Prágai Tavasz leverése utáni 1968-as népgyűlést, ahol Ceusescu elítéli a Varsói Szerződés Csehszlovákia elleni katonai akcióját, az anglial látogatás ünnepélyes momentumait (a diktátorpár Erzsébet királynővel kocsikázik a Buckingham Palace felé a Trafalgar Square felől a Victori Station-től), R. Nixon és G. Ford illetve J. Carter amerikai elnökökkel való találkozásokat láthatjuk...

Ujica zseniálisan mutaja be azt a pályát, amit diktátor a rövid tündöklését követően a bukás útján bejárt. A kínai látogatást követő hazai „kis kultúrális forradalom“ életbe ültetését, az észak-koreai fogantatású személyi kultusz kibontakozását, a Cantarea Romaniei rítusszerű elemeit, az ésszerűség és logika fokozatos eltűnését, a nyílvánvaló hazugságok kusza rendszerének normaszerűségét, az állampolgárok egyre sanyarúbb ábrázatait. Más szavakkal a keleti szultanista vonásokkal teletűzdelt totalitarista rendszer kiépülését és a nacionál-kommunizmus kibontakozását a rendező szemléletesen és fejlődésregényszerűen láttatja a nézővel, érdekes módon Ceusescu perspektívájából.

Az eredeti felvételek jó részét a korabeli híradókból, a kétórás tévéműsorokból nem ismerhette a nagyközönség: sok kép először került nyilvánosságra, többek között az a zártkörő politbüró megbeszélés is, amit látva mindenki számára világos lehet, hogy Ceausescu teljesen elszakadt a valóságtól, hogy egy általa elképzelt nem létező világban élt, hogy elméje lassan elborult. De azt is érzékelheti a néző, hogy senki erre nem hívta fel a figyelmét, hogy a zagyvaság határát súroló szónaklata végén csak helyeseltek és hajlongtak.

A filmet elejétől a végéig háromórát nézve az akkori időket megélő mozilátogató „megvilágosodik“: a rendszer vége és a főszereplő (Ceausescu) bukása logikus volt, mintegy sorsszerű, természetes egy természtellenes kísérlet (a romániai nacionál-kommunizmus) végeként. (Ezt 1989 előtt nem sokan hitték, csak remélték).

A film hiánypótló, mert a legújabb nemzedék jóformán semmit sem tud erről a rendszerről. Mindenkinek ajánlom, de nem árt előtte valamicskét tájékozódni, hogy tudjuk is mit látunk.