Társadalmi problémák – Kilenc évvel 9/11 után

A jelentések szerint ma délben öt személyt tartóztattak le Londonban, akik állítólag a Brit Szigetekre látogató XVI. Benedek pápa életére szándékoztak törni. Éppen kilenc évvel vagyunk a New York elleni terrortámadás után. Mi a helyzet ma a terrorizmussal? Jelent-e az számunkra veszélyt?

Bár a terrorizmust nehéz meghatározni, lényegében minden törvénytelen erőszak annak számít (törvényesen erőszakot csak államok alkalmazhatnak). Tehát nem más, mint illegális erőszak vagy azzal való fenyegetőzés emberi vagy más célpontok ellen.

Kétségtelen, hogy a 9/11 (NYC), 11/3 (Madrid), 7/7 (London) után a nyugati világban az utóbbi időben számottevő terrorista akció nem volt. Mára az terrorizmus (annak az a típusa, amit újterrorizmusnak nevez a szakirodalom) leginkább Irakra, Pakisztánra korlátozódik, de korántsem lett veszélytelen. Gondoljunk csak a két évvel ezelőtti Mumbay-i eseményekre. Az év első felében Moszkvában hajtottak végre robbantást. Bagdadban pedig majdnem naponta.

Összességében mégis úgy tűnk, hogy a terroristaelhárítás lett hatékonyabb és az Al Kaida gyengébb, de egy támadás még mindig lehetséges.

Mi ennek az ára? Egyfelől, paradox módon az iraki és az afganisztáni háború, ami lefoglalja a terrorista cellákat. Másfelől pedig a rengeteg kiadás, amiből az államok a biztonsági szektort finanszírozzák. A válság is javított a helyzeten, hiszen a magánfinaszírozók is gondokkal küzdenek, a robbantások meg sok pénzbe kerülnek. Aztán az emberi jogok – ez egy nehezen kvantifikálható költség. Ezt nevezzük biztonság-szabadság dilemmának.

Ez valójában arra az állapotra utal, hogy az állampolgárok, a terrorizmus keltette félelmi klímában a biztonság megerősítése érdekében belemennek a hatalom által kezdeményezett különféle kezdeményezésekbe, amelyek adott szabadságjogokat veszélyeztetnek: a levéltitok megsértése, a telefonbeszélgetések lehallgatása, bizonyos mozgási korlátozások, a letartóztatások könnyebb lehetősége tartozik többek között ide. A terrorizmus kérdésével a kormányok visszaélhetnek, vagyis erre a veszélyre hivatkozva sokszor olyan intézkedéseket hozhatnak, amellyel a maguk érdekeit szolgálják, az egyének feletti társadalmi kontroll mértékét jogtalanul és alaptalanul növelik, hosszú távon pedig a civilek érdekeit szem előtt tévesztik.

Ha ez bekövetkezik, a rosszak nyertek!

A londoni hir http://www.mediafax.ro/externe/cinci-persoane-arestate-la-londra-in-legatura-cu-o-potentiala-amenintare-la-adresa-papei-7284295/

Nyílt tér –Szamos-parti Athén: áram és víz néküli Kolozsvár (a Blick szerint)

Beszédes „párharc” előzi meg a ma esti CFR – FC Basel BL nyitómerkőzését: a svájci Blick Kolozsvár prezentációjából az derül(t) ki, hogy városunkban luxus a víz és a villanyáram, illetve döglött kutyák hevernek az utcán. Erre meglehetősen indulatosan válaszolt a polgármester, még a meccsre sem megy el, tiltakozásképpen. (Amúgy korábban naivul azt hittem, a mieinket megy bíztatni, és nem a svájciakat csodálni).

A hírre a hazai reakció a szokásos módon alakult: túlreagálták a „hírt”, igazságtalannak és méltánytalannak titulálva, lényegében a „mi nem vagyunk ilyenek” és „kikérjük magunknak” sértődött attítűdöt hozva. Nos, valóban nem vagyunk a Harmadik Világban, de el kell ismerni, sajnos ilyen is van Kolozsváron. Bár nem ez a norma és nem az jellemzi a várost.

A Byron utcában nagyon szegények laknak, a Dallasban az emberek nyomorognak, a betonrengetegek is eltérnek Basel épületeitől, a pontosság sem svájci itt, az emberek jó része pedig karórát sem visel nálunkfele...

Az indulatok helyett/után talán helyénvaló(bb) lenne a helyi problémákat orvosolni (hogy ne a malíciózus svájciaknak kelljen elmékeztetni az elöljárókat arra, hogy a szegregáció és a nyomor sajnos Kolozsváron is jelen van), illetve a lapban megjelenteket kontextualizálni, árnyaltabban kezelni.

Ugyanis a Blick nem egy quality jellegű napilap – leginkább a Libertatea vagy a Cancan bulvárlapok svájci megfelelője, amit nem a vájtfülű értelmiség olvas (mármint a képeket nézegeti, mert sok betű abban sincsen). Aztán, jó tudni, hogy a Blick olvasókkal jó eséllyel egybeeső focirajongókat otthon (Svájcban) sem úgy tartják számon, mint akik a közvéleményt döntő módon meghatároznák, ahogy magát az újságot sem tekintik vezető napilapnak a véleményalakításban. Svájc egyébként rendszeresen segélyezi a hazai árvízkárosultakat, a falubontási terv idején testvérfalvakat választottak, az esetleges lebontások ellen nyilvánosan tiltakozva. A foci iránt a többség egyáltalán nem rajong; a hoki kivételével, egyetlen csapatjáték sem népszerű, a kompetitív klíma miatt inkább az egyéni sportokat részesítik előnyben (tenisz, biatlon).

Magyarán, a Blick olvasói nem azt a közönséget képezik, akik előtt a polgármesternek „védeni kellene” a Szamos-parti Athént. Őket Kolozsvárból legfenneb a sörárak érdeklik ... aki pedig idejött, úgyis mindent lát, ha akar.

Közvélemény és alanyai – Polihisztorok a képernyőn. Ipari mennyiségben...

Polihisztorok lepték el a képernyőt – akik látszólag mindenhez értenek és minden téren van kiforrott véleményük. Ezt mindenképpen el is akarják nekünk mondani. Reggel, délben, este. Tatoiu, Cartianu, Octavian és társai.

A modern demokratikus társadalmakban a nyilvánosság többszereplős: a politikusok, a médiaszemélyiségek (befolyásos műsorvezetők, kommentátorok), a patronátusok illetve a civilek (a NGO-k) képviselői, a különféle érdekcsoportok reprezentánsai, a szakszervezetek emberei, valamint az értelmiség személyiségei, a szakértők és a közönség tagjai (a „nép”) együttesen alakítják (vagy kellene alakítsák) a közbeszédet, a konstruktív dialógust, a kritikai jellegű vitákat.

Itt ebben a mezőnyben mindenkinek két alapvető feltételnek kellene eleget tenni.

Egyfelől, alkalmazkodnuk (kellene) a dialógus és vita formális szabályaihoz (észérvek elsődlegessége, a vitapartner tisztelete, a személyesség mellőzése, az érzelmek háttérbe szorítása, a beszélés sorrendje, az időkeret elfogadása, valamint a konstruktív hozzáállás).

Másfelől pedig, a mondandót alátámasztó szakértelemnek és ismereteknek a birtoklása – logikus, hogy mindneki abban a témában szól hozzá a vitában, amihez valamelyest ért.

Miközben mindenki elfogadja a másik észérveit és perspektíváját. Vagyis azt, hogy eleve senkinek sincsen igaza, hanem érvelt véleménye van, ami az összképet árnyalja.

Azonban bárki, aki a hazai médiákat figyeli, könnyen megállapíthatja, hogy a fenti feltételek sokszor nem teljesülnek. A viták személyesek és nem célracionális, hanem érzelmi-affektív mederben zajlanak, illetve, hogy – ide akarok „kilyukadni” – egyesek (szerencséjükre?), mindenhez értenek.

Bármi van, őket elő lehet – egyenesen kell – kapni/hívni. A teljesség igénye nélkül, néhány a jelen pillanat polihisztorai közül (szegény Brassai Sámuel forghat a sírjában): Monica Tatoiu (gazdasági, politikai, egészségügyi, divat kérdésekben ajánlott, leginkább délután és kora este), Tudor Octavian (politika, közélet, sport, korrupció, a napszak bármelyik órájában), Mugur Ciuvica (bármifelé kérdés, ami a hatalom ellen irányul, kiváltképpen este), Grigore Cartianu (foci, forradalom, közélet, csak lapzárta után, álmatlanoknak), Bogdan Chireac (politika, annak bármilyen vonatkozása, inkább este, de rendkívüli események során akár a stúdióba is hajlandó beköltözni).

Közvélemény és alanyai – Klónok országa. Másolatok, replikák és szurrogátumok futószalagon és a képernyőn

A média (különösképpen a bulvárjellegű) egyre gyakrabban talál fel neveket és megnevezéseket, amelyeket szereplőkre aggat: Latifundiarul din Pipera (azaz a Piperai Földesúr: Gigi Becali), Zeusz (Traian Băsescu), illetve Generalul (Tábornok: Anghel Iordănescu) olyan „nevek” közül valók, amelyekkel naponta találkozhatunk. Vessünk erre a jelenségre egy rövidebb kritikai pillantást.

A jelenség a média (egyre aggasztóbb) elbulvárosodásának egyértelmű jele, ami az elgiccsesedést kíséri, és az olcsó szórakoztatási szándékból adódik. De hol jelentkezik leginkább a „keresztelés”, és főleg, milyen jelzőket használ? Mit jelent mindez?

Egyfelől, a sportban, kiemelten a foci területén, hangsúlyosan pedig a sporthírekben és sportcsatornákon zajló beszélgetések során (amúgy a televízió elgiccsesedésének is ezek az elsődleges színterei). Másfelől az ún. show-biz-ben, ahol a hazai „álsztárokat” és médiaszereplőket találnak fel/ki. Végül pedig a politikában. Itt a politikusok egyértelmű címkézéséről van szó, ezért itt most erre nem térünk ki.

Három fő típusa van ezeknek a megnevezéseknek.

Az egyik típus, leginkább talán a labdarúgásra jellemző, amikor az illető „valakinek a másolata”, egy létező személy helyi megfelelője, „reinkarnált” változata vagy kópiája. Empirikus illusztrációként csak néhány közismert eset: Jardel de România (a román Jardel: Banel Nicolita, focista, Steaua Mario Jardel alapján); Maradona din Carpati (Kárpátok Maradonája: Gheorghe Hagi, volt focista, edző, vállalkozó, Armando Diego Maradona román változata); Lippi al Nostru (a Mi Lippink: Mihai Stoica, fociedző, az olasz Marcello Lippi edző másolata); Messi de Steaua (Steaua-s Messi: Florentin Matei, Steaua, Lionel Messi klónja); Xavi de Dinamo (Dinamo-s Xavi: Rafael Stanescu, Dinamo, Xavi Alonso után); Brad Pitt din Arbitraj (a Játékbezetők Brad Pittje: Alexandru Tudor, játékvezető, az amerikai színészre ütve). A sort nyilván folytathatnánk.

Ebben az esetben a kvalitást egy világszerte elismert figura helyi viszonyok között megnyilvánuló változata, a vele való hasonlóság képezi. De létezik adott helyre/országra jellemző tulajdonság hazai replikája is: a Kaiserul (Ionut Lupescu a FRF elnökhelyettese) vagy a Neamţul (Német: Dorinel Munteanu, fociedző), akik esetében a „németség” (értsd a sztereotip pontosság, akkurátusság, fegyelem, munkabírás) jelenik meg pozitív értékként. Hogy még érdekesebb legyen a dolog, ennek az ellenkezője is működik: a Corleone (Dumitru Dragomir a LPF elnöke, üzletember, volt politikus) vagy a Naşul (Keresztapa: Mircea Sandu, a FRF elnöke) az „olaszosnak” tartott korrupció, „smecherség” vagy tisztességtelenség szinonimájaként aggatott rájuk. Ebben a kategóriában megemlíthető a „médiasztár” Nikita is (Mihaela Ispas, a félanalfabéta és nyers stílusú örökös tévémeghívott, Luc Besson Nikita című film női főszereplője nyomán elkeresztelve).

A második típus esetében a „valakihez való tartozás”, a „valakinek a valakije”-ség adja a megnevezést. Az utóbbi időben orrvérzésig emlegetett figurák közül: Blonda lui Bote (Bote szőkéje: Bianca Dragusanu, Catalin Botezatu divattervező volt barátnője, az Antena1-en futó Un Show Capatos dísz-dekorja), vagy jellemzően a Blonda lui Iri (Iri szőkéje: Mariana Rosca, Irinel Columbeanu allítólagos volt szeretője). Itt a lényeg a valakivel való kapcsolat, az innen átragadó/fakadó tulajdonság a tranzitivitás elve szerint. Magyarán, azért lesz valakiből valaki, mert egy ismerthez tartozik (sokszor kellékként, tartozékként).

A harmadik hangsúlyos típus valamilyen kiemelt, önálló tulajdonság alapján képződik. Ez a legeredetibb, de ez is hamis, felületes. Például: a Simona Senzual (Érzéki Simona: Simona Cristina Suhoi, tévébemondó, énekesnő); Beyonce de Pitesti illetve Bomba Sexy vagy Sexoasa (Pitestii Beyonce, Sexbomba: Natalia Mateuţ, a Steauanál játszó Tănase volt barátnője); Sexy Brăileanca (Brailai Sexy: Florina Mihăila, prostituált). A Piticul Porno (Porno Törpe) vagy Mama Natura (Természet Anya) említésre is alig méltó figurák.

Azonban sohasem Atomfej Ioan, vagy Matematicus Andrei!

De mi a közös mindebben? A média azon elképzelése, miszerint a szereplők akkor hitelesek, ha klónok, másolatok, szurrogátumok és replikák (ha már az eredetiek másohol, másoknak megvannak), illetve az, hogy a fenti személyek örömmel elfogadják a rájuk aggatott neveket, hiszen jobb amúgy sincsen, amivel elénk állhatnának. Így lenne?

Nyílt tér – Vuittonizmus reloaded. A vuittonizmus és a sznobizmus közötti különbségről

Adalékok a Vuittonizmus c. Transindex HKT írásomhoz. Felvetődött, hogy mi a kapcsolat (ha van) a vuittonizmus és sznobizmus illetve márkahűség közötti? Esetleg a vuittonizmus nem volna-e azonos a sznobizmussal, csak egyszerűen más megnevezés alatt használtam volna?

Nos, továbbra is úgy vélem, a vuittonizmus nem azonos a sznobizmussal, bár a jelenség kapcsán (első látásra mindenképpen) jogosan eszünkbe juthat a sznobizmus is. Mi tehát a különbség a kettő között? (Hogy ne legyen a vuittonizmus a sznobizmus egyszerű és átkeresztelt „spanyolviasza”).

A sznobizmus jelensége (mint annyi sok más jelenség) modern társadalmi termék: a rendi, premondern agrártársadalom felbomlása és az osztálytársadalom kialakulása következtében alakult ki. A feltörekvő (kis)polgárságra jellemző kísérlet, hogy az arisztokrata életmódot lemásolja és a mindennapok során alkalmazza (a világos korlátok és korlátozott lehetőségek közepette). A sznobizmus nem más, mint egy olyan kulturális viselkedési minta követési kísérlete, aminek alapértékeit nem értik, amivel nincsenek tisztába, de jónak tudják-hallották. Egyfajta feltörekvés, a nemesi ranggal nem rendelkezők számára. A kifejezés etimológiai jelentése tehát a frissen megnyílt társadalmi mobilitással, annak legfontosabb csatornájával, az iskoláztatással kapcsolatos (ami a rendi viszonyok között a „nép” számára majdnem lezárt volt). A sznob a sine nobile, nemesi rang nélküli kifejezésből jön, a nem arisztokrata-nemesi származású diákok a nagymúltú iskolák beíratkozási könyvébe való bekerülését (beíratkozásukat és főleg befogadásukat) jelentette.

A sznobizmus pedig, mint egy elvárt minta lemásolási kísérlete, erre való törekvés elsősorban magánjellegű, nem politikai természetű, legtöbb esetben kézenfekvő és középosztályi. Kis, privát közönség színe előtt történik. Kézenfekvő alatt azt értjük, hogy sokak számára ténylegesen kivitelezhető: páldául valaki színházba megy és ott alszik, festményt vesz de a szerzőjére sem emlékszik, nem is érdekli, zongorát vásárol, bár botfüle van, és oda megy nyaralni, ahol a legtöbben látják (például Neptunra és fel-le vonul a Főutcán). Magyarán, a sznobizmus a középosztálybeliek egy részének azon törekvését jelöli, akik a felsőbb osztályokat próbálják utánozni – nincsenek politikai céljaik, eredete a modern társadalomra jellemző viszonyokban rejlik.

Ezzel szemben a vuittonizmus, nyilvános jellegű, politikai természetű, restriktív (a sokak számára egyszerűen elérhetetlen, így benne sincsen a látószögükben), az uralkodó osztályra jellemző. Kiterjedt, nyilvános közönség színe előtt történik (a médiafogyasztók tömegei előtt). Továbbá, a posztmodern, globalizált társadalomra jellemző viszonyokban gyökerezik, ahol a multinacionális márkák, üzletláncok, államok feletti szimbólumok dominálnak. Végül, a vuittonisták számára nem létezik egy „lemásolandó minta”, ők maguk alakítanak ki egy „torz” mintát, politikai céljaiknak megfelelően – a politikai célok hangsúlyosak és elsődlegesek.

Összességében tehát fenntartom, hogy a vuittonizmus nem azonos a sznobizmussal. (A márkahűségről később).

A korábbi írás a Transindexen itt:

http://peter.transindex.ro/?new=1

Érdekes könyvek – Egy szubjektív tízes lista. Plusz egy. Könyvek, amelyeket bárkinek ajánlanék

Bő tíz napja Magyari Tivadar arra kért, vegyek részt egy bloggerek által kezdeményezett „játékban”: állítsak össze egy olvasásra érdemes tízes könyvlistát. Az utóbbi tizenkét hónapban olvasott/újraolvasott könyvek közül végül az alábbi top keredett ki (szakkönyvek természetesen kizárva). Ábécé sorrendben adom ezeket közre.

Coetzee, John Maxwell (2007) Szégyen. Pécs: Art Nouveau Kiadó

Az elmúlt év legmeghatóbb könyve volt számomra. Már-már betegesen búsultam az oldalak fogyását (kiolvasom és megszűnik ez az élmény), párhuzamosan a könyv által gerjeszett indulatok növekedésével. Kemény történet egy rémisztő és perverz következményekkel járó társadalmi rendszer bukása utáni gyökeres átrendeződés közepette. A poszt-apartheidi korszakban a fekete-fehér kapcsolatról, az önkéntes emberi vezeklésről és lekiismeretről, a szabadon és kényszerből vállalt szégyenről beszél, de a helykeresésről és megbánásról szól. Garantáltan indulatokat és mély gondolatokat gerjeszt az értő olvasóban. (Regény)

Fiennes, Ranulph (2008) Fragile Earth. What’s Happening to Our Planet. London: Harper Collins

Valójában nem a klasszikus értelemben vett könyv, a narratíva beszédes, meghökkentő és elkeserítő képek-fotók mentén bomlik ki. A téma: a ember természetbe való beavatkozásának negatív következményei. Sok kép felejthetetlen. (Ismeretterjesztő)

Foer, Franklin (2004) How Soccer Explains the World. An (unlilely) Theory of Globalizatian. New York: Harper Collins

A globalizáció izgalmas és találékony értelmezése a foci, mint társadalmi jelenség prizmáján. Eredeti meglátások mentén világít arra, hogy a foci igazából nem (csak) sport, hanem annál sokkal több. (Ismeretterjesztő)

Golding, William (1977) A legyek ura. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó

Többszörösen elolvasott egyik kedvenc könyvem (a tavaly Salisbury-ben az író háza előtt döntöttem el, hogy amikor hazaérek újra elolvasom). Bár szokványos kalandregénynek tűnik, nem az: a társadalmi normák szerepének (kényszerítő erejének), a szabályok hiányának, a társadalmi és biológiai tényezők küzdelmének nagyszerű parabolája. Vitathatatlan: mindenkinek kötelező! (Regény)

Kósun, Takami (2010) Battle Royale. Budapest: Ulpius-Ház Könyvkiadó

Ez a könyv sem hagyja nyugodni az olvasót: nem a sok vér miatt, ami benne folyik, hanem a benne rejlő társadalomkritika miatt. Van rosszabb az iskolánál! – állítja a szerző mindjárt a legelején. Egy negatív utópiában vagyunk, ahol a mindenható hatalom évente megrendezi a Program-ot. Ez nem egyéb, mint egy véres „játék”: kisorsolt gimnazista diákoknak (akiket osztálykirándulás címen szállítanak egy elszigetelt helyre) kell egymást lekaszabolniuk rekordidő alatt, amíg egy ember nem marad. Ő lesz a győztes, aki oklevelet kap a mélyen és hőn szeretett nagyvezértől, magától az örökös elnöktől. Mindenki kap egy táskát (amiben különféle gyilkolóeszközök vannak, teljesen véletlenszerűen elosztva), a nyakára egy elektromos bilincset és indulhat az öldöklés. Mindez miért? Hogy a hatalom a népe előtt ismételten bizonyíthassa, neki mindent szabad, élet-halál ura, és a másikban soha nem kell megbízni, és végső soron nem ildomos, de nem is lehet a fennálló rend ellen fellázadni. (Regény)

(Ennek a tipikusan japán jellegű könyvnek megvan a filmes és az „amerikai változata” is, ugyanazzal a tanulsággal. Collins, Suzanne (2009) Az éhezők viadala. Budapest: Agave Könyvek. Ez is izgamas, egy trilógia első része.).

Remarque, Erich Maria (1962) Nyugaton a helyzet változatlan. Budapest: Európa Könyvkiadó

A mindenkori háborúellenes könyvek egyik ikonja. Az iskolapadból egy értelmetlen háborúba, annak mindenféle borzalmait végitapasztalva és megsemmisülve a végén – élők és holtak egyaránt. A lelkesedés, az öncsalás, a kiábrándulás, vereség és a szégyen folyama. Tömören ennyit a történetről, a megrázó lényeg a részletekben és a dialógusokban rejlik. Nem véletlen, hogy Remarque könyveit később a náci propaganda nyilvánosan máglyán elégette: a köny a háború bűneiről szól. (Regény)

Rigby, Ray (1978) A domb. Budapest: Európa Könyvkiadó

Egyfelől a hatalom öncélú demonstrációjának, az értelmetlenség általi embertelen büntetésmek a metafórája; másfelől pedig a szüszifoszi küzdelem és kitartás példája is. Egy észak-afrikai büntetőtáborban Wilson főtörzsőrmester a volt brit katonákkal kövekből dombot épített. A domb egy szimbólum, a foglyok megtörésének jelképe, de az fokozatosan a rendszerellenes lázadás, az emberi méltóság megőrzésének a tárgyává válik. (Regény)

Roberts, Paul (2004) Az olajkorszak vége. Egy bizonytalan világ kezdetén. Budapest: HVG Könyvek

Aktuális téma eredeti felvetésben. Robertson arra a kérdésre keresi a választ, mi lesz majd a világgal, ha elfogy a kőolaj. Érdemes utánnanézni. (Ismeretterjesztő)

Rybczynski, Witold (1987) Home. A Short History of an Idea. London: Penguin

Hálás vagyok, hogy februárban felfedeztük egy Berkeley-i könyvesbolt polcán. Érdekes és tanulságos de rendkívül olvasmányos társadalomtörténete az otthonoknak. Rybzcynski építész, de rutinos írói vénával ad válaszokat olyan kérdésekre (sokra), hogy mitől tűnnek ismerősnek Ralph Lauren divattervező új kollekciói, miért csak a nyugati kultúrában létezik a szék, mi miatt van, hogy a lakásbelsők többsége klasszikus kinézetelű és mi a szerepe a tehnológiának a otthonok folyamatos alakulásában. (Ismeretterjesztő)

Saramago, José (2004) Megvilágosodás. Budapest: Európa Könyvkiadó

Eredeti felvetés a szavazás aktusáról, a „Főváros” és „Vidék”, valójában a Hatalom és Társadalom viharos kapcsolatáról. A bonyodalmak az urnába dobott üres szavazólapoktól kezdődnek... (Regény)

Plusz egy könyv

Méhes György (2008) Kolozsvári milliomosok. Budapest: Ulpius-Ház Könyvkiadó

Kolozsvár iparosodásának egy lehetséges története családregénybe elrejtve. Nekem tetszett.

Szabadidő – Egy éve Michael Jackson nélkül

Tavaly ezen a napon hunyt el Jacko, a megfejtetetlen kettős-tulajdonságú megasztár - a valóságost és a virtuálist ötvöző, „fekete is, fehér is”, „gyermek is, felnőtt is”, „férfi is, nem is” – Prince of Artifice, a Csel, a Lelemény és a Ravaszság Műszerésze, a minden varázslat magymestere. Megint vele tele a média... Nem is csoda! Miért?

A tömegmédia alakulásával párhuzamosan a klasszikus elitcsoportok (gazdasági, katonai és politikai elitek) mellett egy új, globális befolyású csoport jelent meg: a sztár elitek csoportja, akik valóságos szuperosztályt alkotnak - életformákat, viselkedési modelleket, aspirációkat, értékeket és cselekvési modelleket (kulturális mintákat) alakítanak. Közöttük – könnyen kitalálható – a zenészek fokozott figyelem középpontjában vannak. Egyes zenészek szó szerint jelen vannak egész generációk mindennapi életében: poszterek, telefon csengőhangok, videoklipek, MP3-k és DVD-k, koncertek, merchandise termékek formájában.

Szociológiai szempontból a jelenlét a kedvelt zenész és az egyén közötti kölcsönhatásban nyilvánul meg: az egyéni, személyes életút és a sztár karrierjének állomásai a média révén szorosan összefonódnak. Más szavakkal, az individuum által megélt fontos életesemények időbeni jelzői között olyan elemek (jelek/nyomok) vannak, amelyek a kedvelt muzsikussal kapcsolatosak, hozzá kötöttek. Magyarán, az „… én akkor felvételiztem, amikor itt nálunk volt a koncert” vagy „azon a nyáron lettem szerelmes, amikor az XY száma volt a sláger” típusú kijelentések (is) képezik az életút fordulópontjainak egyik indikátorát. A szakma ezt a hatást temporális nyom-nak tekinti, ami a memóriát strukturálja (logikus rendbe rendezi, az előtte-utána, itt-ott kritériumok szerint).

Mindez széles skálán megy végbe: a társadalom nagycsoportjainak, egész generációk tagjainak esetében hasonló időjelző elemek alakulnak ki, ugyanazon hatásoknak betudhatóan. Jackson negyvenéves karrierje során folyamatosan szerepelt a médiában, így majdnem mindenkire kihatott valahogyan. Akárcsak korábban például a The Beatles, Elvis vagy Pelé, újabban Madonna, U2 vagy Beckham, többek között.

Jackson halálával újra és nyomatékosítva hatott az egyénekre, végérvényesen lezárva egy személyes életszakaszt. Ez személyes önreflexiókat (is) kivált(ott), hiszen az elmúlás és az emlékezés filozófiai ténye szükségszerűen eredményezi az életutak spontán értékelését és átértékelését is. A évfordulók is erre valók. Nem csoda, hogy ma sokfelé Jackóba botlunk.