Társadalmi problémák – Terroristák a moszkvai metróban. A Fekete Özvegyek akciója lenne?

A tegnapi moszkvai metrórobbantás újabb bizonyítéka, hogy a terrorizmus kérdése továbbra is napirenden van. …38 halott, sok súlyosan sebesült, pánik a városban, a hatóság fogadkozik, a népesség pedig megfélemlített. A hivatalosságok a csecsen szakadárokat vádolják, a Fekete Özvegyeket emlegetik. Kik ők (ha mégis ők lennének az elkövetők).

A Fekete Özvegyek - oroszul sahidka – kifejezés a két csecsenföldi háború özvegyeire utal. Később egy helyi terrorista szervezet vette fel ezt a nevet, aki őket merényletek elkövetésére használta. A Fekete Özvegyek azok a háborúban megözvegyült muszlim nők, akik férjük halálával egyszerre vesztik el társadalmi presztízsüket és maradnak megélhetési lehetőségek nélkül. Azért követtek el robbantásokat a moszkvai metróban repülőgépeken és kórházban, hogy férjük halálát megbosszulják, illetve, hogy társadalmi presztízsüket visszaállítsák.

A főként 2000 és 2003 között tevékenykedők főként az orosz fővárosban hajtottak végre öngyilkos merényleteket, de állítólag a beszlani akcióban is részt vettek (2004. szeptemberében egy iskolát foglaltak el Beslanban, tanévkezdéskor). Számlájukra hozzávetőlegesen 150 áldozat írható (a beszláni mészárlástól eltekintve). Esetük különleges, jó példa arra, hogy valaki hogyan válhat terroristává megváltozott körülmények hatására. A muszlim vallásosok esetében ugyanis a nő társadalmi szerepe korlátozott, elsősorban a férjével való viszonyban tölt be szerepet. Minél tradicionálisabb a közösség, a nők társadalmi szerepvállalása annál kisebb. Anyagilag teljes mértékben a férjüktől függnek. A csecsen háborúk nyomán a hirtelen özveggyé vált nők jó része hamar a társadalom peremére szorult: anyagilag védtelenek lettek, férjük elvesztésével presztízsük lecsökkent. Az öngyilkos merénylet az anyagi gondok enyhítésének (ez az utódok számára fontos) és a presztízs visszaállításának eszközévé vált. Egyben az oroszok elleni bosszú eszköze is, akik a kellemetlen helyzetüket okozták. A mártíromság tehát egyszeriben olyan „kiút” lett, amit a radikálisok ki is használtak.

Társadalmi problémák – A Föld órája. Menteni, ami menthető?

A hétvégén lesz a Föld órája. Lényege, hogy mindenki, aki felelősséget érez a természeti környezet iránt, egy óra erejéig kapcsolja le a villanyt. A WWF által négy éve koordinált akció célja, hogy felhívja a felelős tényezők és a nagyközönség figyelmét a klímaváltozás problémájára, illetve érzékeltesse, hogy az egyéni cselekvéseknek is van/lehet közvetlen haszna.

Kétségtelen, hogy mindennek szimbolikus üzenete van. Becslések szerint legalább egymilliárd háztartásban kellene eloltani a világítást ahhoz, hogy a kibocsájtott széndioxid csökkenés mérhető mennyiségű legyen.

De nem is ez az igazi célja az akciónak – ami mára valóságos világmozgalommá nőtte ki magát. A jelen pillanatban kapitális jelentőségű, hogy a kormányok a válságra hivatkozva ne vegyék le a napirendről a klímaváltozás kérdését. A decemberi koppenhágai kudarc (amit az eredmények szerint hiába neveztek Hopenhagen-nek többen), illetve az „klímaváltozás-ellenes tábor” relatív erősödése (lásd az IPCC elleni kritikákat/támadásokat) korántsem jelenti azt, hogy az objektív állapotok változtak volna: a kibocsájtott széndioxid mennyiségével párhuzamosan (illetve az idei tél ellenére) az elmúlt tíz év átlagos hőmérséklete továbbra is növekedőben van.

Tény, hogy eljött az ideje: a népesség okosabb legyen, mint a vezetők. A villanyoltás jelezheti, hogy konkrét lépésekre van szükség. Máskülönben könnyen meglehet, egyszer csak késő lesz.

http://www.earthhour.org/Homepage.aspx

http://www.earth-hour.ro/

Nyílt tér – Kolozsvár, Főtér. Fő a tér?

Kolozsvár Főterének kérdése hol manifeszt, hol pedig latens módon jelen volt az elmúlt egy év nyilvánosságában. A tavaly április végi „körbedeszkázás”, aztán a novemberi „leleplezés/átadás”, majd legutóbb a januári „város-branding” események egyben a diskurzív folyamat legfontosabb állomásait is jelzik/jelezték.

Pillanatnyilag a kérdés nincsen napirenden – pedig igazán lehetne! Vagy kellene?! Miért? Leginkább azért, mert most ténylegesen színrelép(het)(ne) az igazi főszereplő is: az emberek.

A Főtér körüli vita természettörténete eddig főleg elméleti jellegű volt (leszámítva magát a térrendezést), de az átalakítás tényleges hatását csak hipotetikusan lehetett megfogalmazni. Sokan meg is tették: az „elvették tőlünk”, „immáron átadtuk”, „elvesztettük” passzív-pesszimista magatartástól, a „már nem is kell nekünk” és „nem fejezi ki kultúránk lényegét” aktív-elutasító beállítódásokig terjedő skálán.

Pillanatnyilag azonban a tavasz eljövetelével hamarosan ki fog derülni: kell-e igazán a kolozsvári magyaroknak a Főter? Ugyanis a képlet erősen egyszerű: minden tér azoké a társadalmi csoportoké, akik azt belakják, ott valamilyen módon megnyilvánulnak. Szociológiai közhely: a fizikai tér elsősorban társadalmi tér, ami az ott cselekvő egyének révén nyer értelmet és jelentést. Kiderül, kik építik azt immár mentálisan fel... (Természetesen Berger-Luckmannra utalok).

Szabadidő – Foci. Mutu a kémikus

Ezúttal valóban nagy süketséget követett el a futballsztár: a jelek szerint fogyókúrások számára készült gyógyszert vett be, ami egy rutin doppingvizsgálat során mutattak ki a tegnap este. Extázis és agónia. Hiszen az idei év erősen jól ment neki, majdnem ipari mennyiségben rúgta (pontosabban ontotta) a gólokat. Most meg úgy tűnik, mindennek vége.

Kimondottan bosszankodtam az eseten: mégsem jött neki össze a „legkisebb szegény gyermek elnyeri a fele királyságot és a szép – és nyilván legkisebb, értsd legfiatalabb - királylány kezét” illetve a „főnixmadár újra feltámad” forgatókönyv. Ami mindég jól jön egy versenyre kihegyezett társadalomban.

Az eset persze tanulságos is. Egyfelől a metroszexualitás és a média által agresszíven promovált testkultusz hátulütője nyilvánult meg: nem számít az eszköz, mindenáron szépnek kell lenni, lehetőleg most (addig a két edzésig miért nem bírta ki?). Szilikonmell, botox, és társai… a következmények egyszer csak megjelennek. „Nincsen olyan, hogy ingyen ebéd!”

Másfelől pedig, rávilágít arra, hogy nem értünk mindenhez: jó az, ha kikérjük szakértők véleményét. Hihetetlen, hogy a dopping-korszakban valaki ekkora butaságot kövessen el, ezen a magaslaton.

Az eset azért szimptomatikus, mert jól illusztrálja a média jó része által kultivált éthoszt: mindent meg kell tenni, hogy jól mutass és pénzhez juss! De arról sajna nem szól a fáma, hogy olykor gondolkodni is kellene, vagy esetleg nálad okosabbakhoz forduljál tanácsért, mert nem értesz mindenhez.

Közvélemény és alanyai – Sex and the Country. Ifjú csajszik és csávók a román politikában

Gondolkodóba estem, amikor véglegesség vált, hogy a január 17.-i részleges választásokon, amit a bukaresti 1-es szektorban szerveznek, a PDL Honorius Prigoana-t indítja, a szemetesfőnökből képviselővé lett szabad szájú OTV sztár politikus fiát. (Nyerni is fog). Persze, a hazai trendeket figyelve akár előre is látható volt… Miért? A következőkben csak néhány elszórt szempontot emelnék ki.

Az elmúlt évek hatalmi politikai diskurzusának visszatérő eleme a politikai osztály reformja (az állandó és elszánt „mogul-ellenes küzdelem” mellett). A felelős tényezők közül sokan úgy vélik, a politikai osztály reformja azonos lenne a szereplők számának megnyirbálásával, valamint az intézmények karcsúsításával, illetve a fiatalítással. Mármint, ha a politikusok átlagéletkora lecsökken, akkor az „frissességet”, „lendületet”, „kreativitást”, végső soron hozzáadott értéket jelent a politikai osztálynak. Ha a tényeket nézzük, mindez csak részben igaz.

A reformot és a fiatalítást nem lehet elválasztani két dimenziótól: a szereplőktől (egyszerűbben, kik ezek), illetve a rekrutációs mechanizmustól (magyarán, hogyan kerülnek oda). Ehhez jön még a média szerepe.

A szereplők. Csak kapásból néhány figura, akik a hazai viszonylatban a mindennapi életünket meghatározó döntéseket meghozzák, befolyásolják (lévén, hogy kormányon vannak). Elena Udrea, EBA, Honorius Prigoana, Raluca Turcan, Monica Iacob Ridzi, Sever Voinescu, Cristian Boureanu, Roberta Anastase…

Bár első látásra eléggé heterogén népesség, több közös vonás is van bennük. Mindannyian többször bizonyították, hogy lojálisak az elnökhöz (és ez előbbre való, mint a kompetencia, ami sok esetben egyenesen kétes). Aztán, mindannyian érzelmi-indulati alapon politizálnak (a jó öreg Weber azt mondaná, politikai tevékenységük egyenértékű az érzelmi-affektív társadalmi cselekvés típusával). Továbbá, a közvélemény többsége (ezt szociológiai mérésekből tudjuk) nevük hallatán nem politikai természetű jelentéseket kapcsol hozzájuk (ezt szabad asszociációs technikával szokás vizsgálni, de elég a topikokat végigböngészni). Amúgy kedvelik őket!

Ezek között olyan jelzők kapcsolódnak, mint. „Szép nő”, „jó csaj”, „szexi”, „jól mutat”, (s még mennyi macsó más is), „apja lánya”, „modell volt”, „szépségversenyt is nyert”, „jól és kitartóan védi az elnököt, ha kell”, „értelmiségi”, „elszántan vitázó”, „sofőr”, „drága kocsiját törte össze”, „apja fia”…

Könnyen látható, hogy az asszociációk nemi-erotikus, paternális, és szenvedélyes jellegűek (kakukktojás persze az egy szál „értelmiségi”, ami ebben a felsorolásban lassan szitokszó lesz).

A fiatal politikusok e csoportja ezeket a tulajdonságokat a média révén tudatosan kultiválja. Kivágott, szexi, erotikus vonzató ruhákat viselnek (egyesek kormányülésen), férfiaknak szánt magazinokban pózolnak, beszéd közben kétértelmű, szexuális zörejű kifejezéseket mondanak (a nyilvánvaló grammatikai hibák mellett), tudatosan nem-konvencionális attitűdökre hivatkoznak, hivalkodóan viselnek kiegészítőket (a fentiek közül az egyik fiatalemberről a gyanútlan választó azt hihetné, hogy a RIM marketingese: minden tévészereplése során egy Blackberry telefont szorongat lelkesen; másikról, hogy a Louis Vuitton reklámarca; a friss jelöltről, hogy a Modena melletti autógyár helyi képviselője).

Egyszóval inkább gazdagságukat és sikerességüket fitogtatják, akár a volán mögött ülnek (csak dzsipben, minimum X5 BMW-ben, Land Rover-ben, de nem árt az sem, ha legalább egy Lamborghini-ben (nem) tartjtá(k) be a szabályokat), mintsem az állam ügyein agyalnak – legalábbis a látszat szerint. (Ezek alól SV megint kivétel; akinek van is baja miatta, lásd Preda/Voinescu versus Honorius "vitát"). A kivétel erősíti a szabályt.

A rekrutációs mechanizmus. Ez talán sokkal fontosabb vonatkozás. Mert semmiképpen sem a modern társadalomra kötelező meritokratikus és fokozatos előremenetel képezte a mobilitási pályájukat. Körvonalazódni látszik a tradicionális uralomra jellemző dinasztikus vonás: EBA kizárólag azért vált EP képviselővé, mert az apja az elnök, és a pártapparátus neki dolgozott, tetejében függetlenként indult, Honorius eddig egyetlen fontos tisztje, hogy az apja fia. A másik vonás a patrimonializmus; egyes tisztségeket anyagi ellenszolgáltatásokért kaptak cserébe (főleg kampánytámogatás, de nemcsak). S nyilván a lojalitás mértéke továbbra is döntő.

Tény, hogy a politikai habitust fokozatosan egyféle szerencsétlen szexualizáltság és paternalista jelleg hatja át.

Sex and a Country! The sex is healthy anyway.

Szabadidő. Érdekes filmek – Avatar, vagyis a going native 3D-ben

Tény, hogy az Avatar világjelenség lett. Tettek is érte a gyártók, hiszen az 500 millió dollaros előállítási- és marketing költségek példátlanok az eddigi filmtörténelemben. Cameron filmje kapcsán a december 18.-i premier óta már jóformán mindent leírtak a populáris és szaksajtóban egyaránt; hogy csodálatos, anti-kolonialista, Bush-ellenes, a terrorista-ellenes küzdelem kritikája, zöld ars poetica, profetikus, antimaterialista, misztikus, depressziót és öngyilkosságot okozó… többek között.

Szociológus szemmel nézve két szempontot emelnék mindenképpen ki.

Az egyik: kétségtelenül beteljesedett a „jóslat”. Mármint a médiák kapcsán megfogalmazott, „the mean is the message”, vagyis „a csatorna az üzenet”. A sztori másodlagossá vált, és a képi látvány, a néző szubjektív élménye egyértelműen elsődleges a sztorival, a történettel szemben. Majdnem mindegy mi történik a filmben, a hangsúly (és egyben az újszerűség) a fantasztikus 3D-s hatásokon van, ami a néző szemüveges szeme elé tárul. A klisékkel megpakolt forgatókönyv nem túl rossz, de nem is nagyon számít a látvány hatásai mellett.

A másik pedig: a „főhős a terepen”mozzanat. Klasszikus antropológiai folyamat és egyben probléma az a metamorfózis, amin a kutató megy keresztül, amíg terepmunkáját végzi. A megfigyelői szerepet fokozatosan átveszi a résztvevő szerepe, aki „ingázik” a tudós és a bennszülött státusok között. Kutatóként (ebben az esetben katonaként, kíváncsiként, kémként) feltett célja, „idegen” tudata, szándéka, szándéka és viselkedése, illetve cselekedete valamint „helyi” (beleérző, szerelmes, harcos, megváltó) habitusa, érzelme, célja és szándéka között. Sem az ingázás, sem pedig a két státusnak való megfelelés nem problémamentes. (Gyakorlott terepkutatók sokat mesélhetnek, hogyan élték meg saját bőrükön mindezt). Igazából két külön identitás létezik: az „idegen” és a „közülünk” való, ami között elkerülhetetlen a konfliktus.

Az Avatar hősének viszontagságos életútja a Pandora bolygón, a Na’vi népei között kiválóan illusztrálja a going native valós folyamatának dilemmáit. Könnyebben el tudjuk képzelni – ebből a szempontból a google-en és messengeren nevelkedet diákság számára szemléltető eszköz is egyben.

Közvélemény és alanyai – Basescu és a Hayssam-kockázat

Véget ért az elnökválasztási kampány első hete. Ennek egyik „hírbombája” a Gardianul napilap által felröppentett gyanú volt, miszerint a versenyben lévő jelenlegi elnöknek köze volna a „hazai fő terrorista”, Omar Hayssam futásához. A Jurnalul National olyan szövegrészeket publikált Hayssam és egy elnöki tanácsos közötti beszélgetésből, amiben utalások szintjén Basescu elnök ismételten felmerült. Világos, hogy a sajtó napokig tárgyalta az ügyet, egyesek pedig a Professzor megnevezés alatt minden kétséget kizáróan Basescut értették.

Két mozzanat érdekes ebben az ügyben. Az egyik az elnökjelöltek relatív passzív magatartása az ügy kapcsán. A Hayssam-ügy valahogyan marginális téma maradt, a jelenlegi ellenjelöltek közül egyiknek sem sikerült igazán azt tematizálni, az egyszerű választópolgárok nyelvére lefordítani (legalábbis egyelőre). Bár sok előnnyel járt volna számukra. Várható azonban, hogy a sajtó továbbra is napirenden tartja, különösképpen, ha újabb dokumentumok kerülnek napvilágra (amire megvan az esély, ahogy a küzdelem pillanatnyi állása tart).

A másik mozzanat az elnök magatartása. Basescu egy újságírói kérdésre azt válaszolta, hogy „ez nem kampánytéma”. Más szavakkal, nem kommentálta, olyan valaminek állította be, mintha számára teljesen érdektelen lenne. Ez az attitűd jelenleg magabiztosságot sugall, azonban hosszabb távon visszaüthet. Különösen, ha újabb és egyértelmű dokumentumok jelennek meg, amit a választók egy része „elhisz” – a média azon van, hogy a választók ezt meg is tegyék. Miről van szó? Egyszerűen arról, hogy ez a magatartás visszaüthet, ha a hitelt adók száma meghalad egy kritikus küszöböt.

A politikai marketing ezt Dukakis-effektusnak nevezi. Az egyenlet elemei a következők: egy jelöltet negatív vádakkal illetik; az nem hárítja el, nem reagál rá; a téma továbbra is napirenden van; növekszik azoknak a száma, akik reakcióra várnak illetve azoké, akik hitelt adnak a vádaknak. Ennek eredménye: a jelölt hitelének romlása. A jelenség megnevezése konkrét esetet jelöl.

1988-ban Michael Dukakis (demokrata) és a George Bush (republikánus) mérkőzött meg az elnöki tisztségért. Dukakis korábban kormányzó volt Massachusetts-ben, és támogatott egy intézkedést, aminek értelmében erőszakot elkövető elítélteket engedtek szabadon hétvégére. Az egyik elítélt (Willie Horton) a szabad hétvégén gyilkosságot követett el. Bush kampánymenedzserei Dukakist egy tévé-klipben úgy mutatták be, mint a bűnözök protektora. Ez volt a híres The Willie Horton klip, a negatív reklám-kampány tiszta típusa. Duakisék erre nem reagáltak, és mire észbe kaptak (reakció hiányában egyre többen gondoltak rá úgy, mint aki a történtekért felelős) jelöljük fontos pontokat vesztett, hiszen a késői reakció mentegetőzésnek hatott. Azóta a politikai kommunikáció egyik törvényévé vált, hogy a vádakra mindég válaszolni kell (és időben).

Abban az esetben, ha a Hayssam-ügy tovább fejlődik, könnyen meglehet, hogy az elnök megbánja, miért nem foglalt korábban állást.