Nyílt tér - A „KiKics” margójára

Egy ideje figyelemmel követem az Erdélyi Ki Kicsoda körül kibontakozóban lévő vitát. A magam részéről mind a vitát, mind pedig a kezdeményezést önmagában hasznosnak és ugyanakkor érdekesnek is tartom. Én magam is kaptam meghívást, amit vélhetőleg el is fogadok, bár helyenként vannak megalapozott szakmai jellegű kifogásaim. De ezek szociológusi mivoltomból fakadó elméleti és kérdőív-szerkesztési szempontok, és nem elviek. Mindenhol vannak hasonló kezdeményezések, nálunk is természetesnek kell tekintetünk. Akárcsak az időpontot: a „legutolsó kiadás” óta eltelt években számottevő fiatal és középkorú személy került kulcspozícióba, tehát az update hasznos is lehet(ne). Megragadhatja a generációváltást. Hozzászólásom második fele hangsúlyosan szakmai, mert a kérdésnek hangsúlyos elméleti és módszertani vonatkozásai vannak, amelyek nagyon fontosak (volnának?, lettek volna?). Legalábbis az én meglátásomban.

Egyfelől a társadalomtörténet és a betöltött szerep. A Ki Kicsoda kiadványoknak egy meglehetősen érdekes társadalomtörténete van. A modern társadalomban jelentek meg, de a rendi társadalom volt elitjének kezdeményesésére. Ugyanis a régi rend képviselői fokozatosan elveszítették vezető gazdasági pozíciójukat a feltörekvő nagypolgárság ellenében, majd a politikai porondon is háttérbe szorultak. A modern osztálytársadalom egy nyílt társadalom, a premodern, rendi berendezkedéstől eltérően van társadalomi mobilitás, azaz (elvben) bárkiből bármi válhat. A társadalmi pozíciókért való küzdelmet leginkább a képességek, személyes ambíciók volumene, a megszerzett tudások mennyisége határozza meg, a jog ezt nem korlátozza. Az egyéni jellemzőket a szociológusok egyszerűen státusznak hívják; a foglalkozás, a jövedelem, iskolázottság, lakhely. Ez határozza meg tehát kiből mi lesz - szerzett (alakítani és változtatni lehet rajta), szemben a premodern rendi társadalomra jellemző született/örökölt státuszokkal, amelyek természetszerűen és végérvényesen határozták meg a társadalmi pozíciót. Ilyen volt a nem, életkor és a származás.

Nos, modernitás következtében a régi arisztokrácia (mint rend, hiszen sokak közülük sikeres kapitalista lett), ha másképpen nem tudott, akkor szimbolikusan megpróbált valamit megmenteni a régi fényéből. Zárt, szelektív közösségeket hoztak létre, olyan társaságokat, amelyek tagságát szigorúan származási alapon reprodukálták, és csak a kegyelmes, nagyméltóságú és főméltóságú státuszukat bizonyítani tudók nyertek belépést. Egymás között házasodtak. Ezekről természetesen írott nyilvántartást is vezettek, amelyek a mai kikicsek ősének is tekinthetők. Persze ezek fokozatosan bevették tagjaik közé a nemzetek „kiválóságait”, jeles tudósokat, de mindvégig a zártság jellemezte. Végeredményben a régi elitek az újgazdagoktól való egyre inkább szimbolikus elkülönböződésének volt az eszköze és lehetősége. Magyar vonatkozásban a Nemzeti Kaszinó is hasonló társadalmi funkciót töltött be, egészen a háború utánig (tagjainak a száma sohasem érte el a nyolcszázat). Amerikában a régi (polgárháború előtti) keleti parton elő „négyszáz család” listája képezte az elitek elitjét, az újgazdagokkal szemben. A nemrégiben elhunyt Madame Astor báljára meghívottak szűk köre képezi jelenlegi is krémek-krémjét. Ez a kikicslista a meghívókon szerepel. Ebben a logikában a kikicsnek a többségtől való szimbolikus elzárkózás a fő szerepe – legyen az tagság, írott lista vagy „akinek kell, az ismeri”-féle közös tudat.

Persze azóta sok minden megváltozott, hiszen a katalógusokba a többség meritokratikusan (érdemük szerint) kerül be: kulcspozíciókat töltenek be a társadalom nagyon fontos intézményeiben, a gazdasági, politikai, akadémiai és társadalmi szférában. A jelenlegi logikában az ilyenféle listáknak a társadalmi szerepe a társadalmi elismerés nyújtása, a kiválóak „tisztelete”. A róluk és maradandó tevékenységükről való tájékoztatás, munkásságuk jelentőségének az össztársadalmi prezentálása a cél (persze, a lista egyben gazdasági termék, érv, szimbolikus tőkeforrás, elérhetőségi lehetőség, de ez összességében másodlagos, bár fontos). Ez a hazai kezdeményesés felhívásában is megfogalmazódik. Egyfajta nemzeti Pantheon, csak ők még. élnek

Másfelől, a kritériumok és a mérési szempontok. Nos, logikusan merül fel a kérdés, hogy kik azok, akiknek a tevékenysége funkcionálisan fontos, munkásságuk hasznos és elismerésre érdemes. Ez természetesen a szerkesztőktől függ. Tervezhetnek szűkebb vagy tágabb körre kalibrált kikicset. Ha tágabb, akkor egyesek „hígabbnak” tekintik, ha szűkebb, akkor megint mások joggal gondolhatják, hogy erősen „exkluzív”. Ez szerkesztési opció és marketinges kérdés. (Egyébként a szűkebb listák máshol anyagilag jövedelmezőbbek voltak, mert többet beszéltek róluk, intenzívebb volt az érzelmi klíma, vagyis az ingyenen hírverés – többet adtak el).

Lényeg az, hogy a kiválasztásnál alkalmazott kritériumok világosak, pontosak és relevánsak legyenek. Világos, minél szigorúbb a mérce, annál nagyobb az esély, hogy kevesebben kerülnek bele. Úgy érzem, a szerkesztőknek kettős célja van: az erdélyi magyar elitet „bemérni”, illetve a közösség szempontjából fontos eredményt felmutatókat - az ominózus „helytállókat” - kataszterbe venni. (A kettő összefügg, de nem azonos, aztán innen ered a vita jogos alapja is).

Kulcskérdés tehát, hól és hogyan húzzák meg azt a vonalat, ami felett jogosan lehet bekerülni és érdemes bekerülni a listába? (Nyilván az sem mellékes kik húzzák meg ezt a küszöböt, ha meghúzzák egyáltalán).

Ugyanis ki az elit? A könyvtárnyi szakirodalomban erre nincsen egyértelmű válasz. Irányok azonban vannak. Ezt leginkább egy háromdimenziós modellben lehet a legjobban megragadni, a jó öreg Weber gondolataiból kiindulva. Ezt talán jó lehetett volna a kikicses kérdőívben tudatosabban követni és a dimenziókat helyesen operacionalizálni (itt valóban erősen nagy bajok vannak). Weberi (majd Runciman) három fő klasszifikációs kritériumot nevez(nek) meg: a gazdasági, társadalmi és politikai aspektusok mentén az osztály, státus és hatalom dimenzóit. Mik ezek? Az osztály - azokra alkalmazható, akik hasonló pozícióban vannak a termelés, elosztás és termékek, információk és szolgáltatások cserefolyamataiban. Az osztálykülönbségek – értsd a társadalmi osztály szerint meghatározott társadalmi egyenlőtlenség – többek között az eltérő volumenű jövedelemben, az eltérő mobilitási esélyekben, munkakörülményekben és a társadalmi biztonság (a lecsúszás elleni biztosítékok) tekintetében érhetőek tetten. Itt a jövedelem és a vagyon a mérce. Amire rá kell(ene) kérdezni… Aztán a státus. A státust, bár szorosan kötődik a társadalmi osztályhoz, mégsem azonosnak, hiszen a társadalmi megbecsülést, a presztízst fejezi ki. Státuscsoportok ugyanazon társadalmi osztályon belül is kialakulhatnak és leginkább a sajátos beszédmód és szocializációs minta, valamint életstílus határozza meg. Példaként a régi- és újgazdagok közötti, habitusban és csoportidentitásban észlelhető eltéréseket lehet említeni. A státusbeli egyenlőtlenség, mint a társadalmi egyenlőtlenségek második dimenziója tehát az életstílusokban és olyan egyéni attribútumokban kifejezett eltérésekben nyilvánul meg, mint például a nevelés, az iskolázottság, a hanghordozás és nyelvi kompetencia, a ruházkodás mintái, illetve a végzett munka típusa és jellege. Ezt is részletesen mérni kell(ene), ha érvényes listát akarunk kapni. Végül a hatalom. Ez nem azonos sem az osztálypozícióval, sem pedig a státussal – a befolyás mértékével azonos; hány beosztottja van, mekkora a közügyekre való befolyása, és hasonlók.

Nos, az önkitöltős kérdőívet többször nézegetve és szociológusként elemezgetve úgy találom, hogy ezek az elméleti jellegű, de elengedhetetlen felvetések hiányosak vagy hiányoznak. A másik probléma az operacionalizálás: ez alatt a szociológusok azokat az eljárásokat értik, aminek nyomán az elméleti fogalmakat (például hatalom vagy a „helytállás”) empirikusan, a valóságban megragadhatóvá teszik; azonosítani és mérni lehet működésüket a mindennapokban. Ha a sokat kifogásolt „helytállást” operacionalizálták volna, nem itt tartanánk. Módszertan órán szoktuk mondani, ha itt elbukunk, akkor még egyszer gondoljuk végig, és fussunk még egy kört, mielőtt továbblépnénk…

Összességében, nekem az a személyes véleményem, hogy a kérdőív aluloperacionalizált, túl sokat bíz a válaszadóra, önbesorolásosan működik, és nélkülöz egy szakmailag minden szempontból védhető koncepciót. Így aztán az valószínűsíthető, hogy túl tág lesz – ami távolabb esik az ilyen kezdeményezések lényegi céljától. Az hogy ez jó vagy sem, azt mindenki maga döntse el!

Azonban és nagyon kíváncsian várom a végeredményt, és őszintén üdvözlöm a kezdeményezést!

Társadalmi problémák – A középosztály esete a válsággal. Avagy „Don’t Cry for Me Argentina…” – Or Romania?

A napokban jelentette be a miniszterelnök, majd később a gazdasági- majd a pénzügyminiszter, hogy a Nemzetközi Valutaalappal folytatott egyeztetések nyomán a kormány úgy döntött, komoly esely van arra, hogy megválik 150 000 közalkalmazottól. Aki marad, az pedig havi tíz nap fizetetlen kényszerszabadságra küldik, az őszi hónapoktól kezdődően. A konkrét intézkedések tényleges alkalmazásáig „még” van idő (menetközben akár meg is gondolhatják magukat az illetékesek), azonban a költség-csökkentő intézkedéseknek néhány komoly negatív következménye is lehet. Más szavakkal: többet árthat, mint használ. Mire gondolunk?

Egyfelől. Kétségtelen, hogy a népszerűtlen lépéseket a kormány a tetőző válság és az IMF kiadás-csökkentő politikája nyomán ültetik életbe. Az IMF kölcsönfeltételek között kapitális jelentőségű a közkiadások drasztikus lefaragása, az államháztartás és államkassza maximális karcsúsítása. Ott, ahol a válságkezelésben az INF segítségét hívták, ott mindenhol ez történt: a közkiadásokat levágták, a közalkalmazottak tetemes hányadát elbocsátották, a szociálpolitikai (segélyezési) és társadalomvédelmi költségeket visszavágták. Az IMF gazdaságserkentő politikája követi (most is, az állam intervenciós lépései közepette) következetesen követi a neoliberális deregularizációs kurzust – „addig takarózni, amíg a takaró engedi” el alapon.

Másfelől. Kiket súlyt ez leginkább? Világos, azokat, akik eddig is szegények voltak (most még inkább azok lettek, hiszen kevesebb pénz van a segélyezésükre, és számuk egyre növekszik). Akik a válság előtt közvetlenül a szegénységi küszöb felett éltek, (most a sokkok hatására lecsúsztak, szegények lettek. Akik időközben munka nélkül maradtak, függetlenül, hogy a ranglétra melyik fokán helyezkedtek el. Akik kölcsönöket vettek fel, és nem képesek azokat törleszteni. Végül, a jelek szerint azok a közalkalmazottak, akikre az elbocsájtás várat magára. Nos, jól kivehető, hogy ez egyik vesztes csoport a középosztály. Az a középosztály, ami a nyugati világban mindenhol „a” társadalmat jelenti, a „tisztes közép”, aki a gazdasági rendszert, az adminisztratív rendszert működteti, és fennálló (demokratikus) politikai rendszert legitimálja.

Tehát. Miért lehet problémás ez a tervezett nagyarányú elbocsájtás? Mert 150 000 ember egy nagyon nagy népességet jelent. Azért, mert egyszerűen erodálódhat maga a rendszer. Ha a földönfutóvá lett népesség elér egy kritikus tömeget (félő, hogy családtagjaikkal együtt ez a populáció bizony túl is lépi azt, különösen, hogy a társadalom működésében fontos szerepet töltenek – még- be), akkor a rendszerbe beáll az ún. motivációs válság: ez azt jelenti, hogy erodálódnak a fennálló rendszer igazságosságába vetett hitek, eltűnik a méltányosságnak a képzete. Ez utóbbi egyéni szinten elégtelen motiváló értelemmel ösztönözni a társadalom tagjait. Innen csak egy lépés a rendszerre mért komoly csapás, majd a helyezet feletti ellenőrzés elvesztése.

Végezetül álljon egy (elrettentő érvényű) konkrét és szomorú példa. Aminek hasonló előzményei voltak. 2001. december 19-20-án Argentína fővárosa, Buenos Aires lángba borult, pontosabban itt eszkaladálódott és tetőzött egy széleskörű kormányellenes lázadás, ami alatt szükségállapotot vezettek be, és több magas rangú vezető mondott le. December harmadik hetében összesen 289 lázadásos incidens történt országszerte, kivéve a leggazdagabb észak-nyugati és a legnagyobb társadalmi egyenlőtlenségekkel jellemezhető észak-keleti régiókat. A zavargások valójában december 14-én kezdődtek, amikor Rosario városában a szegényebb népesség egy élelmiszerbolt előtt tömegesen élelmiszerért koldult, majd amikor visszautasították, erőszakos fosztogatásokba kezdett. A következő napokban az élelmiszerlázadások országszerte szétterjedtek, azonban a fővárosban (ahol az argentin népesség 48 százaléka él) csak 19-én robbantak ki. Országszerte 18 ember meghalt, több százan megsérültek, a károk több százmillió dollárt tettek ki, az útelzárások, fosztogatások, élelmiszerkövetelések és a rendfenntartókkal való összecsapások nyomán.

A fővárosi lázadás azonban némiképpen eltért az országosan bekövetkezett többi incidenstől, de az általunk eddig ismert esetektől is. Egyfelől, itt nem a legszegényebbek, hanem a középosztály és a kisvállalkozók voltak azok, akik az erőszakos lázadást mintegy „elkezdték” (később a lázadás a fővárosban is tulajdon-ellenes élelmiszerlázadás jegyeket mutatott, amiben a szegényebbek is részvettek). Másfelől pedig, a zavargásokat közvetlenül kiváltó incidens egy ritkán alkalmazott fiskális eljárás volt, amit elkobzó deflációnak (confiscatory deflation) neveznek. Ez az eljárás a pénzügyi makro-stabilizáció egyik eszköze, ami az inflációt hivatott megfékezni. Konkrétan abban nyilvánul meg, hogy meghatározott ideig a betétesek a bankokból és bank-automatákból nem tudnak készpénzt felvenni (fizetni hitelkártyával, csekkel továbbra is lehet). A pénzt a bankok nem államosították, hanem visszatartották. Ez a gyakorlat egy hosszabb gazdasági rendelkezés-sorozat része volt; az ország az IMF (Valutaalap) által szorgalmazott reformcsomagot ültetett gyakorlatba. A népi megnevezéssel corralito-nak nevezett rendelkezés azonban fatálisnak bizonyult, hiszen mindez érzékenyen és közvetlenül érintette a kis- és középvállalkozókat, akárcsak azokat, akik megtakarításaikat a bankban őrizték. Egy amúgy is bizalmatlan klímában, gazdasági krízisben, valamint az országszerte terjedő élelmiszerlázadások közepette a fővárosban a pénzét féltő középkeresetűek ijedtsége itt is kiváltotta a lázadást.

De a középosztály lázadt fel! Ezért szokás még az eseményeket középosztály-lázadás-nak is nevezni. Az argentin 2001-es év végi lázadásokat több társadalmi folyamat konvergens hatása okozta. Az argentin gazdaság szerkezeti átalakítása és a konszolidációja (amit a kormány az IMF (Nemzetközi Valutaalap) segédletével vezényelt le) számos problémát okozott. A folyamat részeként az ipari szektorról a hangsúly áttevődött a szolgáltató szektorra, így a munkakonfliktusok is itt gyarapodtak, de a követelések nem a béremelésekre, hanem a munkahelyi biztonságra és az élelmiszerjegyek folyósítására vonatkoztak. Ugyanakkor a szociálpolitikai juttatásokat és támogatásokat az állam megnyirbálta, az állami szektorban a 1990-es években a Carlos C. Menem adminisztráció alatt 700 000 önkormányzati munkahely egyszerűen megszűnt, mert a közkiadásokat drasztikusan lecsökkentették. Az IMF nyomsására. A corralito okozta frusztráltság a lefele való csoportmobilitás réme és élménye végül a decemberi eseményekbe torkollott, hiszen a pénzügyi intézkedések túl radikálisnak bizonyultak, amit a középosztály már nem tudott elviselni. Aztan lett IMF-lázadás.

Társadalmi problémák – Etika és orvoslás

A napokban gyűrűzött be az a botrány, ami egyszerűen csak a Sabyc Klinika néven fut. A lényeg: több nőtől állítólag tudtuk ellenére petesejteket vettek, amit aztán gazdag külföldiek mesterséges megtermékenyítésére használtak. Az esetet több hatóság is vizsgálja, azonban egy nagyon komoly dologra hívja fel a figyelmet. Nevezetesen, az orvosi (és egyben a társadalomkutatói) fokozott felelősségre és annak etikai szabályaira. Vessünk erre egy gyors pillantást; a hivatkozásokat ebben az esetben is elhagytuk.

Az orvosokra vonatkozó Hippokratészi Eskü fejezi ki mindezt, de a sors fintora, hogy éppen az orvosok által elkövetett kísérletek voltak azok, amelyek a törvényhozást arra késztették, hogy az etikai normarendszert törvényerőre emeljék a nyugati világban. Ez nem más, mint a Nürnbergi Kód.

A Nürnbergi Kód kidolgozása Leo Alexander és Andrew Ivy nevéhez fűződik, akik a második világháború után a Nürnbergi Per részeként az emberiség ellen elkövetett gaztettek vádjával perbefogott 23 náci orvossal és tudóssal szemben támasztott bűnök kapcsán fogalmaztak meg egy világos és kötelező érvényű, elszámoltatható normarendszert. Ennek az orvosi munkát meghatározó szabályrendszernek az volt a feltett célja, hogy lehetetlenné tegye a náci koncentrációs haláltáborokban végbement emberi kísérletek és borzalmak megismétlődését, hogy (orvosi) kutatást csak az alanyok explicit beleegyezésével lehessen folytatni. A Nürnbergi Kód természetesen kihatott az összes olyan tudományra is, amelyek közvetve vagy közvetlenül az egyénekkel (is) foglalkoznak; kiemelt helyen az antropológiára és a szociológiára. Továbbá, a Kód jelentősége és szerepe nem csupán extrém, vad háborús körülmények között nagy, hiszen kockázatok és veszélyek az emberi méltóság és választási szabadság ellen sajnos békeidőben is fennállnak. Ebben a tekintetben úgy véljük igencsak tanulságos a szakirodalomban a Tuskegee Kísérlet néven hírhedtté vált amerikai történet, ami ismételten kiemeli egy ilyen kódrendszer feltétlen szükséges voltát, a szabad nyugati világban is.

A Tuskegee Sypihlis Experiment az orvostudomány máig egyik legborzasztóbb és legérthetetlenebb emberi kísérlete, amelynek során a kezdeményezők és a lebonyolítók a Kód majdnem mindenik kitételét folyamatosan és ismételten megsértettek (A Kód persze később lépett érvénybe, de ez nem volt elégséges a kísérlet leállítására). Az Amerikai Közegészségügyi Hatóság (U. S. Public Health Service) által kezdeményezett kísérlet 1932-ben indult és addig tartott, amíg az 1972-ben véletlenül ki nem derült (jó kérdés, hogy ha nem röppenti fel a Washington Star a témát, a Hatóság meddig működteti). Ez volt a leghosszabb non-terapeutikus kísérlet az orvostudomány történetében. A hihetetlennek tűnő kísérlet során 399 déli (Alabama állambeli) fekete szifiliszben szenvedő férfi vett részt, akiktől szisztematikusan megtagadtak mindenféle orvosi kezelést: azt kívánták megfigyelni, hogy a betegség milyen tünetekkel jár; lényegében hogyan, milyen körülmények között halnak meg az áldozatok. Mindezt azután is, egészen 1972-ig, hogy a negyvenes években felfedezték az ellenszert, a penicilint, amihez ennek a „kutatásnak” semmilyen köze nem volt. Az orvosok és asszisztensek különféle technikákkal megtagadták a rendes kezelést, aminek következtében 28 ember belehalt a szifiliszbe, 100 az ezzel kapcsolatos komplikációkba, 40 személy másokat fertőzött meg, 19 esetben pedig a partnerek szifiliszben szenvedő csecsemőt szültek. Az alanyokat a kísérlethez azzal az ígérettel rekrutálták, miután megállapítottak, hogy szifiliszben szenvednek, hogy ingyenes orvosi ellátásban részesülnek majd. Ez vonzó volt olyan szegényeknek, akik egyébként pénzügyileg ezt nem engedhették volna meg maguknak, azonban valójában aszpirinen kívül semmilyen komolyabb gyógyszert nem kaptak.

Az eset nem magyarázható az alanyok faji hovatartozásával vagy szociális helyzetükkel, ugyanis a kísérletet vezető stáb tagjai között sok fekete volt, az ápolók többsége is az volt. Az információhoz és az élethez való jog etikai problémája mellett az eset az egyéni felelősségre is rávilágít: az orvosok mellett a kisegítő személyzetnek, a bürokratikus apparátus tagjainak személyes felelősségére. Lehet-e és szabad-e szó nélkül utasításokat követni és egyszerűen végrehajtani az erkölcstelen feladatokat?

A kérdés természetesen retorikus, hiszen világos, hogy a válasz nemleges.

Az esetről részletesen lásd James H. Jones (1993) megdöbbentő Bad Blood: The Tuskegee Syphilis Experiment (Rossz Vér: A Tuskegee szifilisz kísérlet) című könyvét itt http://www.amazon.com/Bad-Blood-Tuskegee-Syphilis-Experiment/dp/0029166756

Az esetről http://www.hsl.virginia.edu/historical/medical_history/bad_blood/ vagy felvételek http://www.youtube.com/watch?v=e6Qk5eH_aZo

Érdekes könyvek - TP 5.0

Péter, László (2009) TP 5.0 Elmélet és empíria öt globális társadalmi probléma vizsgálatában. Kolozsvár: Kriterion Könyvkiadó

Megjelent a kolozsvári Szabadság című napilapban. Kérdezett Ferencz Zsolt.

Románia nagyobb városaiban egymást érik a bevásárlóközpontok, az utóbbi időben pedig már a kisvárosokban is kezdenek elszaporodni a mallok, hiper- és szupermarketek. Péter László szociológust kérdeztük azzal kapcsolatban, hogy ezek elterjedése milyen társadalmi problémákat vonhat maga után. A szakember a kérdéskörrel a kolozsvári Kriterion Könyvkiadónál 2009-ben megjelent, nemrégiben Csíkszeredában bemutatott TP 5.0 Elmélet és empíria öt globális társadalmi probléma vizsgálatában című új kötetében is foglalkozik.

Egyre több mall és szupermarket jelent meg az utóbbi években Kolozsváron is. Milyen következményei lehetnek ennek?

A szolgáltató szektorban nagyon erős hatalom- és tőkekoncentráció érezhető napjainkban. Az elmúlt három-öt évben Kolozsváron masszív beruházások történtek (mallok, plázákat, hiper- és szupermarketek jelentek meg), globális játékosok vannak a helyi kereskedelmi piacon. Ez a tendencia korábban elsősorban Nyugaton volt érezhető, ennek azonban már mi is részesei vagyunk. Negatív és pozitív funkciója egyaránt van: néhány problémát megold, közben pedig olyan problémákat okoz, amelyek korábban nem léteztek. Ez minden társadalmi jelenség esetében így van. Az emberek többnyire azt hiszik, az ilyen típusú intézmények megjelenése alapvetően a közjót szolgálja. Ebben sok igazság van, hisz ennek következtében a piacon, a kínálat tekintetében kialakul a reális árverseny, másfelől pedig új munkahelyek jelennek meg, amelyek munkaerőt foglalkoztathatnak. A városkép is megváltozik, korábbi elhagyatott hely egyszerre „központ lesz”, megjavítják az oda vezető utakat, gondozzák a korábban elhanyagolt sövényt, növekedik a környéken a közbiztonság. Pozitívum és lehetőségjellegű ez, de nemcsak: egy mall megjelenése számos problémát is generál egy adott városban.

A vásárlókat is koncentrálja, aminek következtében a kiskereskedők, az egyéni üzlettulajdonosok könnyen csődbe mennek. Aztán, az árversenyben is ők diktálnak, a kicsik egy része ezt nem tudja lekövetni. Továbbá, a város adott pontjain megnő a forgalom, mert sokan mennek a mallba, emiatt pedig fokozódik tömeg, a zaj, koncentrálódik a levegőszennyeződés, ami stresszt vált(hat) ki a pláza közelében lakók esetében. Ez utóbbit a szakma sink-érzetnek nevezi – az emberek egyszerűen idegesebbek lesznek a megváltozott körülmények miatt. Érdemes megnézni ugyanakkor azt is, hogy milyen típusú munkahelyeket jelent a mallok megjelenése.

Melyek ezek a munkahely-típusok?

A jelenlegi, posztfordista gazdaságnak nevezett társadalmi rendszerben háromféle munkakör létezik. Ezek közül a kékgalléros munka az egyik; az jellemzi, hogy az illető kétkezi fizikai munkát végez. Ezek a személyek egyre kevesebben vannak, mivel a gazdaságot inkább a szolgáltató szektor dominálja, a klasszikus ipar pedig visszaszorult vagy keletre költözött. A másik nagy munkakör-csoport az előző ellentéte, a fehérgalléros munkakör. Azok a személyek tartoznak ide, akik a gazdaság „húzó” ágazataiban, a bankszektorban, az adminisztrációban, az oktatás, kutatás és fejlesztés valamint a nagyobb vállalkozások területén vannak foglalkoztatva. Ezek a munkakörök magas precizitású tudást, kreativitást, felelősséget és rugalmasságot feltételeznek; hozzáteszem azonban, hogy nem ők teszik ki a túlnyomó többséget. A kék- és fehérgallérosok típusa között helyezkednek el a rózsaszín gallérosok: ide azok tartoznak, akik szellemi rutinmunkát végeznek, irodában dolgoznak, azonban nem döntéshozók, munkakörük pedig nem felelős, illetve akik úgynevezett rövidszoknyás munkát végeznek. A hiper- és szupermarketekben dolgozók jelentős hányadát pedig a rövidszoknyás munkaerő adja.

Mit fed ez az elnevezés?

Fizikai rutinmunkát végeznek azok a személyek, akiket rövidszoknyás munkaerőként szokás definiálni: munkájuk nem igényel magas fokú képzést, könnyen elsajátítható munkaköröket töltenek be. Elsősorban nők, fiatalabbak, alkalmazásuknál pedig szempont a kinézet, megjelenés. Ez fontosabb, mint a tudás. A szakirodalom szerint például ilyen munkakör tiszta formában a McDonaldsban dolgozóké.

A probléma tehát az lehet, hogy milyen munkahelyeket kínálnak ezek az intézmények. Többségében ugyanis olyanokat, amelyek nem feltétlenül attraktívak, átlag alatt fizetettek, hosszú távon karrierlehetőséget alig kínálnak, adott esetben pedig (főleg, ha kezdő munkaerőkről beszélünk, márpedig tipikusan ezt a réteget célozzák meg), munkaundort is okozhatnak. A kasszásokról, eladókról, felszolgálókról, takarítókról beszélünk. Egyenlőtlen helyzet reprodukálódik, hisz eleve a rossz társadalmi háttérrel rendelkező személyek vállalják a rövidszoknyás munkát. A szakirodalom azt írja, hogy aranykalitkába kerülnek, ami ugyan kívülről jól néz ki, de alig van belőle kilépési lehetőség, és ezáltal reprodukálják a maguk hátrányos helyzetét.

Kiket sikerül elsősorban megcélozni?

Olyan 18 és 21 év közötti fiatalok lépnek be ebbe a rendszerbe, akik többnyire még otthon, a szüleikkel laknak; a munka miatt pedig sokszor abbahagyják tanulmányaikat. Ez később azt eredményezi, hogy képtelenek lesznek kilépni ebből a „rózsaszín dologból”, és nem tudnak fehérgallérosokká válni. Ugyanakkor nagy a mobilitás egyik szupermarketből a másikba: ha látják, hogy fölfele nem mobilisak, vízszintesen próbálnak meg mozogni. Ismétlem, többnyire a közepesen iskolázott, líceumot vagy szakiskolát végzett, és hátrányosabb családi helyzetből származó személyekről van szó.

Mikor válnak érezhetővé ennek a következményei?

A munkavállalók elsősorban akkor fogják érezni a negatív következményeket, amikor családot akarnak alapítani, és az elsősorban időszakos munkaként elkezdett tevékenységet tartósan kénytelenek betölteni. Ekkor jönnek rá, hogy az ott kapott fizetésből képtelenek rendesen fenntartani a leendő családot. Amíg egyéni munkavállalókról beszélünk, addig ez a probléma nem érvényes, akkor azonban, amikor már családok függnek ezektől a jövedelmektől, már igencsak égető kérdéssé válik. Ezek a családok a szegénységi küszöb köré kerülhetnek, dolgozó szegényekké válhatnak, ahogy a szakirodalom tartja, akiknek ugyan van jövedelmük, de az elmarad a család fenntartásához elégséges összegektől.

Milyen más választási lehetőségük lenne ezeknek a személyek, ha nem lennének a mallok?

Vélhetően még rosszabb lenne a helyzet, mint most. Nehezebben találnának munkát. Az emberek, életszakaszuk bizonyos időszakaiban egyfelől függetlenségre vágynak, másfelől a munkavállalásnak megjelenik az anyagi vonzata is. A 18-19 évesen alapvetően már kereső tevékenységet folytatók számára attraktív mindez, szemben azokkal, akik a kortárscsoportban továbbtanulnak. Elképzelhető persze, (ez viszont csak találgatás), hogy egyesek közülük továbbtanulnának, amennyiben lenne rá lehetőségük. Ez lenne a jobb változat! De teljesen más kérdés, hogy adott esetben az egyetemi diploma sem garancia arra, hogy valaki fehérgalléros munkakört fog majd betölteni. Az egyetemi évek finanszírozása érdekében ugyanis sokan éppen ilyen munkaköröket vállalnak, majd bekerülnek a hálózatba, az egyetem elvégzése után pedig, diplomával a kezükben szintén rá vannak utalva, hogy folytassák ezt a fajta tevékenységet.

Többek között ezt a kérdéssel is foglalkozik a Kriterion Könyvkiadónál idén megjelent TP 5.0 című kötetében. Milyen szempontok szerint tárgyalta a társadalmi problémák kérdéskörét?

A könyv címében is szereplő TP 5.0 elnevezés szerint öt kiemelt, számomra jelentőséggel bíró társadalmi problémát vizsgálok részletesebben. Annak függvényében, hogy a társadalmi problémák negatív következményei milyen nagyságú közösséget és miként érintenek, három nagy témakörről beszélhetünk. Az első kategóriába a globális szintű, össztársadalmi problémák tartoznak; ezek közvetlenül vagy közvetve, de mindenkit érintenek. A társadalmi problémák másik csoportjába az intézményi szintű problémák, az intézmények működésében beállt zavarok tartoznak. Ezek, ugyan kevesebb embert érintenek, de az adott társadalom esetében igen fontosak. Ide tartozik többek között a család intézménye (a válások, az özvegység, a homoszexuális házasságok problematikája), akárcsak a munkaerő-piac, az oktatási és egészségügyi rendszerek kérdése. A társadalmi problémák harmadik szintjét az egyéni szintű problémák képezik: külső társadalmi tényezők miatt az egyének már nem tudják ellátni azokat a társadalmi szerepeket, amelyeket egyébként, normális körülmények között el tudnának látni. Ilyen szerepszintű probléma például az apa- vagy a munkavállalói szerep ellátásának problémája, a prostitúció, pornográfia, szexuális devianciák, a társadalmi agresszió (például a családon belüli erőszak), vagy a kiskorúak bűnözése is. A kötet a felsorolt szintek közül a globális szintű társadalmi problémákkal foglalkozik, és öt kérdéskört jár körül.

Melyek ezek a kérdéskörök?

Az első ilyen kérdéskör a globális felmelegedés, a klímaváltozás vagy üvegházhatás témája. Ez napjainkban igen magas fokon tematizált: a médiában, egyre pesszimistább módon, de szinte minden nap foglalkoznak vele. A kötetben foglalkozom a terrorizmus kérdéskörével is, amely az elmúlt kilenc-tíz évben szintén nagyon sokat szerepelt a romániai napirenden, különösen 2001. szeptember 11-e után. Megnéztem, hogy a politikum és a helyenként szenzációhajhász médiamegjelenítései mellett milyen társadalmi okokra vezethető vissza a terrorizmus, illetve miként magyarázható ez a jelenség. Egymással összefüggő a két következő kérdéskör, az akuttá váló hatalmi- és tőkekoncentráció folyamatából kibontakozó egyenlőtlenség és világ-szegénység problematikája. Arra voltam kíváncsi, hogy ezeknek milyen társadalmi meghatározottságai vannak. Az ötödik kérdéskör a városi társadalmi problémákat járja körül (a mallok kérdését is ebben a részben feszegettem). Kolléganőmmel, Pásztor Gyöngyivel közösen olyan kérdéseket tárgyalunk ebben a részben, amelyek a városi térhez kapcsolódnak, és „megterhelik” a várost, az ott élő társadalmat, és számos megoldandó probléma okát képezik. Foglalkozom többek között a szegénység városban végbemenő folyamataival, a (hiper)szegregációval is, a társadalmi csoportok egymástól való elkülönülésével, a „bezárkózó közösségek” megjelenésével, illetve a hipergazdagok önkéntes elkülönülésével. Tipikus városi jelenség a lázadás és a városi erőszak kérdése is, mint a kollektív társadalmi cselekvések problematikája. Egy következő részkérdése a városi társadalmi problémáknak - amit nap- mint-nap megtapasztalunk, megélünk - a közlekedés kérdése, ennek kapcsán kitérek a városon belüli közlekedés, illetve az autópálya- és útépítések negatív hatásaira is. Mindezeket számos érdekes és szemléletes hazai és külföldi példával illusztrálva, esettanulmányokra és kutatási eredményekre alapozva.

Hogyan illeszkedik a TP 5.0 Elmélet és empíria öt globális társadalmi probléma vizsgálatában című kötet eddigi szakmai pályafutásába?

Ez a harmadik könyvem az oktatói és kutatói tevékenységemnek egyféle logikus következménye. Korábbi könyvemben a szegénység tematikáját jártam körül (Vázlatok a szegénység szociológiájához, Kolozsvári Egyetemi Kiadó, 2006), most kutatásai eredményeim és olvasataim alapján „kiléptem” a többi társadalmi probléma irányába. Az egyetemen a kérdéskört már két éve tanítom, így érthető a késztetés is.

Lesz-e folytatása a kötetnek?

Egy évvel ezelőtt, amikor ezen a könyvön elkezdtem dolgozni, még abban a hitben éltem, hogy valamennyi társadalmi problémával tudok foglalkozni. Ez mindeddig nem valósult meg teljes mértékben, azonban már egy kötetre való született a globális szintű társadalmi problémákról. Hevenyészett kézirat formájában az intézményi szintű problémák is lassan megvannak. Reményeim szerint valamikor egy 5.1-es vagy 5.2-es kiadás is elkészül. Bízom abban, hogy ez a kezdeményezés nem fog megrekedni ezen a szinten. Természetesen attól is függ, hogy az olvasók miként fogadják a tematikát.

Közvélemény és alanyai – Alkalmazott szociológia a politikában

Igazán forrónak tűnik a politika szempontjából ez a nyár – bár rendszerint a parlamenti vakáció időszaka uborkaszezon. Azonban a közelgő elnökválasztás alaposan felkavarta a megszokott állóvizeket. Parlamenti vizsgáló-bizottságok alakulnak, panamabotrányok miatt miniszterek tevékenységét vizsgálják (a parlament, a DNA, az ANI), agresszív és fenyegető politikai nyilatkozatok hangzanak el – a politikai csatározás zajlik a javából.

Folytatjuk a k0zvelemeny-kutatasi eredmenyek jobb megertesehez szukseges hatterelemek vazlatat.

A tények: Monica Ridzi lemondott, miután a parlamenti bizottság vétkesnek találta hűtlen kezelés miatt, a turisztikai miniszter tevékenysége éppen most áll kivizsgálás alatt, az elnök lánya – „EBA” folyamatos bírálat tárgya… de mi van mögötte? Hogyan lehet mindezeket egy tágabb társadalmi kontextusba belehelyezve értelmezni? Mi is történik valójában? Az alábbiakban ennek egy lehetséges olvasatát kínáljuk, a politikai marketing szempontjából.

Egy: a tág társadalmi kontextus. Erre nem kell sokat reflektálnunk, hiszen az igazi tét az őszi elnökválasztás kimenetele, az erőforrások elosztása. A miniszter-asszonyok elleni (amúgy feltehetően jogos, de várjuk meg az igazságszolgáltatás döntését) lépések igazi címzettje a jelenlegi elnök. Akinek a helyzete napról napra ingatagabb, könnyen meglehet, hamarosan összeomlik. A közvélemény-kutatási eredmények egyelőre emellett szólnak. A kontextus másik eleme a média. Az elnök az elmúlt években jogosan vagy sem a hazai médiát folyamatosan bírálta (olykor általánosítva, brutálisan és nem illő szavakkal – mogulok, hiénák és más sértő hasonlatokat használva). Ez önmagát beteljesítő jóslattá vált: a konkurens trösztök egymással szövetkeztek, és testületileg elnökellenesek lettek. A Realitatea esetében a „pálfordulás” sokszor egyenesen szembeszökő. Az elnöknek sikerült egy Vantu-Voiculescu-Patriciu kartellt összekovácsolni, ami a társadalom szempontjából nem feltétlenül szerencsés.

Kettő: a feltételrendszer. A leváltását célzó politikai csoportosulások (kiemelten a szociáldemokraták) által felvonultatott eszközrendszernek hangsúlyos alkalmazott szociológiai jellege van. Max Weber óta tudjuk, hogy bármiféle uralom csak akkor működhet hatékonyan, ha az uralom birtokosa rendelkezik egy ún. igazgatási apparátussal. Ez egy olyan testület (csoportnak is nevezhetjük), ami a „különleges parancsok”, vagyis a döntések célba juttatását és azok alkalmazását szolgálja. Az igazgatási apparátus első és belső köre a „hívekből,, a „követőkből”, a „teljes jogállású társakból” tevődik össze, vagyis a bizalmi emberekből. A jelenlegi események pontosan arra utalnak, hogy a Ridzi, Udrea, EBA (és feltehetőleg Placinta) ellenes lépések ezt a belső, bizalmi kört támadják szisztematikusan, aminek világos, hogy az elnök a valóságos címzettje. Ha a fentebb említett személyek lebuknak, hatásuk az elnökre nézve katasztrofális lesz. Az igazgatási apparátus tágabb köre a köznapi nyelven bürokráciának nevezett testület. Vagyis a helyi-területi adminisztráció. Ezt a jelek szerint már fölösleges is gyengíteni: a miniszterelnök folyamatos határozatai, miszerint a fizetéseiket csökkenteni fogják, számukat megtizedelik, lassan de biztosan az elnök pártja ellen hat. Egy adott ponton a bürokratikus apparátus tagjai elvesztik lojalitásukat, ami kampányban nagy hátrányokat jelent majd, hiszen érdekeik elválnak a kormány költségcsökkentő ambícióitól. Magyarán, abban lesznek érdekeltek, hogy a jelenlegi elnök elveszítse a választást.

Három: az alkalmazott eszköz. Világosan látszik, hogy a politikai kommunikáció stratégái között szakavatott hálózatelemzők vannak. Az elnök egy sűrű hálózat csomópontjában található. Sok kapcsolata van, a ki- és befokok száma (akiket ő ismer, és akik őt ismerik, mindenféle viselt dolgairól tudnak, abban segédkeztek) nagyon nagy. Ezek között azonban világosan lehet tudni, melyek azokat a kapcsolatok, amelyek erősek – ebben az esetben az erős kötés azt jelenti, hogy nagy bizalmi tőke van az elnök és az illető személyek között. (A helyzet jobb megértése érdekében: a társadalmi kapcsolatok, szakszóval interakciók rendszere társadalmi hálózatokat képez. Ezek között egyaránt vannak laza, futó, felületes ismeretségek, „gyenge kötések”, amelyek szerepe nagyon fontos; illetve szoros kapcsolatok, más szavakkal „erős kötések” – baráti, rokoni viszonyok. Ezek együttesen adják a társadalmi hálózatot, és annak jellemvonásait. Kiterjedését, sűrűségét, komplexitását, multiplexitását. Lásd például az IWIW-et, az is egy hálózat). A hálózatban tehát vannak stratégiai személyek: akinek sok múlik, nélkülük a cselekvési lehetőségek korlátozottak vagy lehetlenek.

Így van az elnök esetében is: egyes személyek, akikkel ő kapcsolatban áll, rendkívül fontosak – ők a fent említett első kör, akik a gazdasági, politikai és értelmiségi csoportokkal közvetlen kapcsolatban állnak, mintegy „hidat” képezve összekötik az elnököt a kampányfinanszírozókkal, a szavazatbehajtókkal, a közösségi véleményvezérekkel. Nos, ha őket kiemelik a hálózatból, akkor az elnököt „elvágják” a hálózat nagyon fontos részeitől, és ugyanakkor diszkreditálják is.

És pontosan ez történik jelenleg. Nem magát az elnököt, hanem az őt szorosan körülvevő személyeket – az erős kötésű állásokat – „kezdték ki” a politikai ellenfelek. (Most a stratégia szociológiai vonatkozásait szemlézzük, és nem a cselekvések jogosságát). Az elnökellenes médiával ez most gyerekjáték. Az a tény, hogy egyelőre nők voltak a támadások címzettjei csak növelték a hatékonyságot: a macsó férfiaknak még jól is jött, hogy a rivális és bizalmi nők párton belüli pozíciója meggyengült. Mire észbe kapnak, hogy a dolog mire megy, már késő lesz.

Egyébként az amerikai hadsereg is a hálózatelemzést alkalmazva talált rá Szaddam Husszeinre Irakban: terképet készitettek, aminek közepére felrajzolták a képét. Utána hosszabb és rövidebb vonalakkal körbetették azokat, akikkel napi kapcsolatban állt. Akikkel gyakori és intenzív interakcióbak állt, azokat rövidebb vonalakkal kötötték képéhez. Majd az ők kapcsolataikat is felrajzolták, a metszéspontokat meg kiemelték. Végül lépésről-lépésre keresték meg a diktátorral közvetlen vagy közvetett kapcsolatban álló személyeket. Csak idő kérdése volt, mikor jutnak el Saddamig. (Bin Ladent azért nem lehetett eddig elkapni, mert neki alig vannak gyenge kötései).

Négy: a következmények. Egyfelől, Ridzi lemondott, Udreat vizsgálják, könnyen meglehet, hogy Placinta is következik. Másfelől, s talán ez a legfontosabb eredménye az elmúlt hónap „leleplező akciósorozatának”, hogy Traian Basescu elveszítette legfontosabb fegyverét: már nem ő az agenda-setter. Az utóbbi hetekben a napirend témáját már nem ő alakítja – mások dobják be a viták tárgyát, mások tűzik ki a napirendet, mások határozzák meg, miről beszél a közvélemény. Végül pedig: az elnök pontokat veszített.

És vélhetően fog is, ha valami okos ellenstratégiát hamar ki nem találnak a tanácsadói…

Közvélemény és alanyai – Mit jelentenek a számok?

Várható, hogy a nyár folyamán egyre több közvélemény-kutatási eredmény lát majd napvilágot. A tegnapelőtt is így történt, a BCS jelezte az elnökválasztási csatározás pillanatnyi állását (erről majd később, részletesen). A közvélemény-kutatások mára politikai rendszer szerves részévé váltak. Azok mintegy eszközként működnek, ebben nincsen semmi meglepő. A politikai porond szereplőinek mindég naprakész és megbízható információkkal kell rendelkeznie. Minden demokratikus államban állandó rendszerességgel készítenek közvélemény-kutatásokat, s az eredmények egy része nyilvános, rendszerint bármelyik médiafogyasztó állampolgár hozzáfér.

Azonban a hogyan kell ezeket a számokat értelmezni? Mi a szociológiailag helyes olvasatuk? A kiindulópontok:

Egyfelől. A közvélemény-kutatások a szociológiai kérdőíves kutatások (survey-ek) egy sajátos típusát jelentik, amelyeket specifikussá a kutatás tárgya teszi: az egyének különböző politikai természetű jelenségek iránti beállítódásaikat, attitűdjeiket és véleményeiket kutatja. Egyszóval, leginkább a szavazási szándékot, annak meghatározottságát, a politikai folyamatok szubjektív értékelését vizsgálja.

Másfelől. A közvélemény-kutatások nem jóslatok! Nem a jövőre, hanem a jelenre, pontosabban a kérdezés idejére érvényesek. A választási preferenciákat mérő (preelection poll) közvélemény-kutatások készítői folyamatosan, és nagyon helyesen, nyomatékosítják, hogy méréseik nem előrejelzések, hanem a választási kampány adott pillanatában (T időben) érvényes választói preferenciák eloszlásának pillanatfelvételét (snapshot) mérik fel. A szavazási szándékról szóló adatok mindig kizárólagosan arra az időintervallumra érvényesek tehát, amikor az adatgyűjtés történt, hiszen a vélemények dinamikusak. Egy előre nem látható és nagy közérdeklődést kiváltó esemény gyökeresen megváltoztathatja a preferencia-rendszert. Az emberek gyakran meg is változtatják véleményeiket, és elképzelhető, hogy a szavazófülkében mégis másképpen szavaznak, mint korábban gondolták.

Végül. A számok („X% kedveli Y elöltet”) statisztikailag felbecsülhető és kifejezhető valószínű értékek. Ha olyant látunk például, hogy 23 százalék szavaznak XY jelöltre és a megadott hibaszázalék (megbízhatósági intervallum +/-3%, P=0,95), akkor az azt jelenti, hogy a kutatók garantálják, hogy a mért eredmény 100 esetből, 95 esetében nem tér el 3 százaléknál nagyobb arányban attól az ismeretlen eredménytől, amit akkor kaptunk volna, ha mindenkit megkérdezünk. Vagyis ez az érték biztosan 20 és 26 százalék között van! Más szavakkal: XY jelöltet garantáltan nem kedvelik kevesebben, mint 20 százalék, de többen sem, mint, 26 százalék – hanem a két szélsőérték között van a jelenleg kedvelők százalékos aránya.

Mindezeket csak bevezetőként írtam, hiszen a jövőben gyakran fogom kommentálni az elnökválasztási szándékok alakulását.

Közvélemény és alanyai – Náci vagy ostoba polgármester

Sokkoló cselekvésre adta a fejét Konstanca polgármestere: kiskorú fiával együtt Második Világháborús német tábornoknak öltözött egy nyilvános divatbemutató alkalmával; természetesen nagyközönség előtt. Ahol mellesleg számos televíziós stáb is filmezett. Mindez hamar a hazai és a világsajtó címoldalára került. A tettes azzal indokolta tettét, hogy egy nemrégiben vetített Tom Cruise filmben által megtestesített von Stauffenberg ihlette, aki részvett a Hitler elleni sikertelen merényletben. Mert a rossz ellen küzdött – így a polgármester.

Az eset önmagában minősíthetetlen és rendívül súlyos, nem csupán a zsidó szervezetek, hanem az egész társadalom szempontjából. Az több hatályban lévő törvénnyel ellenkezik. A helyzetet több tényező súlyosbítja.

Egyfelől, a polgármester utólagos magatartása. Egy szóval sem ismeri be, hogy tévedett, mégpedig rendkívül súlyosat. Polgármesterként a városban ő maga testesíti meg a törvényes rendet. Ha belátja, hogy tette illegális volt, akkor magatartásával azt sugallja, hogy neki a törvény nem számít, valamint hogy ő a törvény felett áll. Ha meg nem látja be, akkor kétségtelen, hogy felelőtlen, amire még büszke is. Nem érzi át – ami egy hivatalos és magas rangú tisztségviselőtől jogosan elvárható volna -, hogy viselkedése normatív, példaértékű nagyon sokak számára. Ha nem látja be hibáját, és őszintén értetlenkedik, akkor jobb esetben ignoráns, ostoba, szűk látókörű és felületes. Ellenkező esetben pedig antiszemita és egy autoriter rendszer immáron kinyilvánított hódolója. (Sajnos erre nagyobb az esély, hiszen a hódító német hadsereg kapcsán azt nyilatkozta, hogy csodálja annak rigorózus szervezési módját. Csodálata azonban nem terjedt ki arra, hogy von Stauffenberg ezredes volt, ő meg tábornoknak öltözött. Vélhetően magához viszonyítva rangon alulinak tartotta az ezredesi beosztást).

De legalább ennyire súlyos a közönség és az egész hazai politikum magatartása az eset kapcsán. Először, senki sem protestált a közönségből. Nem álltak fel, nem hagyták el a helyet, nem fejezték ki nemtetszésüket (egy ilyen alkalommal ugyebár a tisztes polgárok vannak jelen, akik a helyi közösség oszlopos tagjai). Másodszor, a párttársak sem igyekeztek elhatárolódni a polgármestertől, nemhogy emiatt azonnal kizárták volna. Harmadszor, a hazai civil szféra és a példaadó értelmiség sem sietett egyértelműen elítélni Radu Mazare urat, aki gyakrabban parádézik James Bond vagy gengszter-szerelésben, legalább három trófeahölgy társaságában, mint nyugati nagyvárosokban kétoldalú szerződéseket aláírni szeretett tengerparti városa érdekében. Negyedsorban pedig, a média is inkább egzotikus, esetleg „csak erre viszi az esze” módon kezelte a kérdést – egyértelműen aligha minősítették, inkább harmadik személyt használtak.

Miért probléma mindez? Azért, mert az intoleranciával nem biztos, hogy toleránsnak kell lenni, a szinpadi fellépés pedig egyértelműen egy embertelen és brutális politikai-társadalmi rendszer szimbólumaként jelent meg. Ez a rendszer megengedhetetlen borzalmakat vitt véghez: a Holokausztot, a bürokratikus tervezett és üzemi technológia révén megvalósított emberirtást, mindenféle ellenzék kiirtását, az emberi méltóság újbarbár módon való lábbal tiprását, a totális háborút.

Mert az autoriter rendszer irányába való elcsúszás első lépése mindég a rémtettek megszelídítésével, az áldozatok relativizálásával kezdődik. S ha ezt egy nagyváros polgármestere teszi, akkor azt annál szomorúbb!