Fociológia - Foci és média: a futball pornográfiája

Könyv trailer - Péter László (2013) Fociológia. Társadalmi konfliktusok tematizációi a nyilvános sportdiskurzusokban

Az 125-136 oldalak alapján, Első Rész: A futball szociológiája, Foci és média fejezet, A foci pornográfiája című alfejezet

A mediált futball hatásai^[1]

Péter László

 Bevezető

A posztdemokratikus társadalmakban^[2] gyakori probléma a népesség politikai passzivitása, közéleti kérdésekben való alacsonyfokú mobilizálhatósága. A kritikai elmélet (Habermas, 1995) részletesebben is felvetette, miszerint a tömegmédia szórakoztató szerepe egy passzív fogyasztói attitűdöt kultivál, ami egyértelműen negatív hatással van a népesség politikai szerepvállalására. Az alacsony aktivizmus, a tüntetéseken való részvételi hajlandóság hiánya az entertainment és az infotainment egyenes következménye (Taylor – Harris, 2008). Mindez természetesen az eliteknek megfelelő helyzetet teremt. Ebben az egyenletbe kiemelet szerep jut a médiában széleskörben „forgalmazott” sportnak, különösképpen a futballnak. A továbbiakban a mediatizált futball két idevágó aspektusát fogjuk tárgyalni: a foci pornográfiája mellett a hiperreál focit. Amellett érvelünk, hogy mindezek az állampolgárokat passzivitásra, fogyasztói szerepük megerősítésére (is) szolgál.

(...)

A mediatizált futball következményei

Legtöbb esetben, amikor a futballra gondolunk, akkor tulajdonképpen az a közvetített (mediated) focit jelöli: a népesség jóval nagyobb hányada néz tévében meccseket, mint ahányan kilátogatnak a pályára.^[3] Ez nem is meglepő, hiszen míg mindenkinek van tévékészüléke, addig relatív kevés azon városok száma, ahol élvonalbeli focicsapat is működik. De a rajongók szerencséjére számos csatornán „belebotolhatunk” a mediált fociba: az elő közvetítések, a tévéhíradók adásai, a meccsek előzetesei, a sportolókkal, edzőkkel, különféle szakemberekkel készített interjúk, a következő forduló trailerei, a betelefonálós és elemző műsorok tucatjai, valamint a sztárfocisták piaci értékének alakulásairól szóló napi tudósítások, a fociklubok írott történetei, a legendás játékosok önéletrajzai, a mindenféle figyelem középpontjában álló sportolók magánélete, szerelmeik és szakításaik, a pletykák és találgatások akarva-akaratlanul „beviszik” a futballt az életvilágunkban, azt mindennapjaink szerves részévé teszik. Nem is beszélve a virtuális tér nyújtotta eszközökről – a blogok, Facebook és Twitter oldalak interaktívvá teszik a rajongó-sportoló közötti interakciót és kommunikációt; okostelefonra optimizált app-ok sokasága gyakorlatilag valós idejű informálódást biztosítanak a kedvelt focista vagy klub életében bekövetkezett legapróbb részletekről is.^[4] Nem is beszélve a performens Xbox, Nintendo vagy Playstation konzolokra tevezett két- vagy újabban háromdimenziós játékokról, amelyek azt is lehetővé teszik, hogy virtuálisan „csapattársai” legyünk kedvenc csatárunknak, „vele egy csapatban kergethetjük a labdát”, „vívhatjuk meg küzdelmünket” az ősellenség csapatával. A focival kapcsolatos merchandise termékek (kiemelten a perszonalizált mezek, labdák, figurák, sálak, könyvek, táskák, sapkák), szurkolói magazinok és kiadványok (fanzine) skálája folyamatosan bővül; ezek mind részei azoknak a méditermékeknek, amelyek a futballra épülnek. A szatellites és kábeles televíziózás nyomán tematikus sportcsatornák tucatjainak műsorát követhetjük, a nichésedés eredményeképpen kizárólag futballra specializált csatornák, rádióadók, újságok, websiteok százai váltak az érdeklődő nagyközönség számára elérhetővé.^[5] Magyarán, a jelenkori poszt-modern korban a sport, de sajátosan a futball természetes összetevőjévé vált a média- és a társadalmi landscape-nek. (...)

Ezekből kifolyólag, az elektronikus média, valamint az internet és mobil eszközök globális térnyerésével a sport, különösképpen a futball szerepe és jelentősége óriási mértékben megnövekedett: hétről-hétre százmilliók által követett, elkészített-marketált-fogyaszott termékké, tévéműsorrá vált, ami közvetett módon kihatott a labdarúgás gyakorlatára és intézményére, a szurkolók társadalmi-demográfiai összetételére, a stadionok arculatára és jellegére. Ebben a fejezetben erről a kérdéskörről fogunk beszélni. Vázoljuk a futball kommodifikációjának és kommercializációjának folyamatát, bemutatjuk a foci pornográfiáját, majd a hiperreál futball érintése után a mediatizáció nyomán megváltozott  szurkolókról és a stadionról, mint mediatizált társadalmi térről fogunk néhány alapvető kijelentést tenni. Fejezetünket tömör összefoglalóval zárjuk.

A média hatása: a futball, mint fogyasztható termék

A nyolcvanas években elterjed kereskedelmi televíziók olyan szórakoztató műsorok kidolgozására vállakoztak, amelyek nézettsége profitábilis lehet a gazdasági alapon működő, közszolgálati csatornák alternatíváiként^[6] megjelent médiavállalkozásoknak. (...) 

Az élőben közvetített futballmeccsek gyakorlata is ez időben kezdett kialakulni  (Boyle – Haynes, 2004). Érdekes módon kezdetben a klubok elzárkóztak a közvetítések lehetőségétől, attól tartva, hogy a nézők ennek hatására nem mennek majd ki a meccsekre (addig a közszolgálati televíziók vasárnaponként a forduló eredményeit összefoglaló műsorral jelentkeztek) (Goldblatt, 2006). Az igazi áttörés Angliában a Taylor Report elveinek a gyakorlatba ültetésével a szattellit és kábeltévék rohamos térnyerésével következett be (Boyle – Haynes, 2004), ami a műsorszórás liberalizációjával robbanásszerűen tört be a háztartásokba. A kereskedelmi csatornák sugallatára 1992-ben átszervezték a bajnokságot, létrejött a pusztán kereskedelmi elvekre épülő Premiership; az alkalmazott elvek gyorsan és radikálian átszabták a futball arcát: igazi paradigmaváltásra került sor, amit a többi európai ország majdnem azonnal átvett (uo.).

A foci tévéműsorrá alakításához át kellett alakítani a huliganizmusba fulladt késői mondern foci működésének alapjait; ebben a UEFA hathatós segítséget nyújtott a nemzetközi meccsek szervezési szabályainak megváltoztatásával, amit már az 1990-es VB-n alkalmaztak. A legfontosabb prioritás (mint közügy) a huliganizmus jelenségének visszaszorítása, a stadionokban elharapódzott erőszak azonnali megfékezése volt (erre már a nyolcvanas évek legvégén is tettek néhány radikális lépést, a jelenség kriminalizálásával, az elkövetők szigorú megbüntetésével, pályától való tartós vagy örökös eltiltásával).

Lényeg, hogy a média és a szponzorok, valamint a futball közötti háromoldalú megállapodások nyomán, amit a kormányzat messzemenzően támogatott (lást a Taylor Report, 1989) a foci és a televizó között egy szimbiotikus viszony alakult ki, ami azota is sikeresen működik. A kábeltévé exponenciális térnyerésével a kereskedelmi televízók befolyása folyamatosan növekedett a futball jelensége felett, ami természetszerűleg vezetett a futball teljeskörű kommodifikációjához és kommercializációjához (Kew, 1999). 

Magyarán, a fociból a marketing hatékony elveit követve „szépen csomagolt” termék lett, amit széleskörben eladnak a bővülő médiapiacon. Ezzel a kapcsolattal mind a foci, mind pedig az elterjedő kereskedelmi televíziózás kölcsönösen jól járt; a futball televizualizálódott, a televízió pedig sportifikálódott. (...) Más szavakkal a foci egy jól eladható tévéműsorrá vált. Ennek előfeltételei a következők voltak.

Egyfelől, a stadionokat átépítették. Kötelezővé tették, hogy a korábbi teraszokat (itt csak állóhelyek voltak) szabályos, egymástól elválasztot szektorokra osztott ülőhelyekkel rendelkező és kényelmes lelátókká alakítsák át. Ezzel csökkentetették a stadionok befogadó kapacitását, de növelték a nézők feletti kontrollt, hiszen azokat „székhez kötötték”, az eladott helyjegyek alapján folyamatosan nyilvántarthatóvá vált, ki hol tartózkodik. Ezzel párhuzamosan az állójegy intézményét végérvényesen megszűntették.

Másfelől, nem csupan a stadionokat, de a környékét is sűrűn bekamerázták, a CCTV révén egyféle panoptikummá alakították át (lásd Bale, 1994): a nézők tudatában vannak, hogy folyamatosan megfigyelik őket, ezért kisebb eséllyel vállalkoznak erőszakos, devináns cselekedetekre, hiszen a felelősségre vonás esélye is jóval nagyobb.

Aztán, szigorú beléptetési rendszert alakítottak ki, aminek következtében ellenőrizhetővé vált, mi kerül be a stadionba. A kapuknál mindent elkoboznak, amit a nézők potenciálisan erőszakos cselekedetekre használhatnak. A beléptetési rendszer eleve elhelyezi a nézőket a stadion szigorúan ellenőrzött terében, ahol a mozgásuk korlátozott (csak oda ülhetnek, ahová a jegyük-bérletük szól, máshová egyszerűen nem is juthatnak el).

Továbbá, lebontották a nézőtéret a lelátóktól elválasztó kerítést.^[7] Ezzel növelték a nézőkben a felelősséget, de egyben látáványosabbá is tették a játékot: a nézők  közelebb kerültek a pályához, a kerítés meg nem rontotta a látásviszonyokat. Sok esetben az egyenruhás rendfenntartókat – akiket puszta jelenléte rendszerint provolkálta a nézőket, hiszen azok úgy érezték, hogy eleve devinánsoknak, rendbontóknak tekintik – civil stewardokra cserélték.

Végül, teljesen megváltoztatták a jegypolitikát. A jegyek árát megemelték, elsősorban a bérletvásárlásokat ösztönözték (a bérletesek állandó kilensekké váltak, akiket sokkal könnyebb volt szocializálni és ellenőrizni). (Giulianotti, 1999; Kew, 1999; Boyle – Harris, 2004 nyomán).

A fenti intézkedéseknek dramatikus következményi lettek: a korábbi munkásosztálybeli, csapat iránt mélyen elkötelezett nézők javarésze szabályosan kiszorult a stadionból: a magas jegy- és bérletárakat egyszerűen nem tudja megfizetni. A médiával szövetséget kötött korporációs világ szereplőinek, a szponzoroknak, pont ez volt a szándéka: ahhoz, hogy a fociból reklámhordozó termék váljon, a mediált foci környezetének (stadionnak és a nézők társadalmi összetételének) is át kellett alakulni (Goldblatt, 2006; Holt, 1998). A focit, mint tévéműsort és a vele/általa reklámozott kereskedelmi termékeket a potenciális fogyasztók köréhez, a középosztály igényeihez és habitusához kellett kalibrálni: ami konformista nézőket, esztetizált nézőtereket, és családbarát stadionokat feltételezett (uo.).

Az, hogy a média hatására a posztmodern foci eladható termékké vál, az a foci gyakorlatát is megváltoztatta: a jelenséghez szorosan kapcsolódó szereplők (edzők, klubvezetők, sportszakemberek) elvesztették befolyásukat a stratégiai ügyek intézése, adminisztrálása felett, a média és a szponzorok javára (Kew, 1999), akik a döntéseket kizárólag a profitabilitás szempontjai szerint hozzák meg. Magyarán, a foci, mint intézményesült és szakszerűen alakítandó rendszer és a média viszonya egyenlőtlenné vált: a média tőkeképző logikája felülírja a futball szakmai elemeit. E tekintetben szemléletes a meccsek idejének programálása. A meccseket nem a sportszakmai kritériumok (teljesítménymaximalizálás, minimális sérülési esélyek, megfelelő  időjárási feltételek) szerint programálják, hanem a televízió műsorpolitikája szerint: akkor, amikor a reklámozott terméket célcsoportja legnagyobb eséllyel nézi tévéműsorként a meccset (este, prime time időben, munkaidő után a rating növelése érdekében). Sőt, a gyakorlatban a „minden nepra egy meccset” logika érvényesül, hiszen a bajnokság meccseit péntektől hétfőig programálják, kedden, szerdán és csütörtükön a BL és EL mérkőzéseket láthatjuk; a válogatott mérkőzéseit pénteken és kedden. 

(...)

A média által követett szempontok: a profitmaximalizálás, reklámok penetrációja, a célközönség tévénézési szokásainak való megfelelés. Továbbá, a média a futball gyakorlatát is a saját igényei szerint formálja: a játékszabályokat, a formátumot, a meccsek időpontjait is előírja-meghatározza profitjának növelése érdekében. Például a lesszabály legutóbbi megváltoztatása a játék látványosságának és dramatizáltságának a célját szolgálta: a ritkább offside, több gól, több akció, látványosabb meccs érdekében. A döntetlen tétmeccsek hosszabításai több szünetet, tehát több reklámot, és implicite magasabb profitot jelententek a médiának, szponzoroknak és az UEFA-nak, FIFA-nak.

(...)

A mai látványfutballra a média sajátos logikájának az érvényesítése következtében a narrativitás (a futball egy sztori jó és rossz főszereplőkkel, tanulsággal), az intimitás (a játékos „kedves ismerős”, lásd a futball pornográfiáját később), a kommodifikáció (a foci nem más mint termék, látványos tévéműsor, amiben reklámozni lehet; a játékos pedig kétlábon szaladgáló hatékony reklámhordozó), és az időszegmentálás (teátrálisan felépített epizódok – felállás, rajt, szünet, újrakezdés, gólöröm) jellemző (Kew, 1999).

Mindebben gazdasági, politikai és instrumentális racionalitások érvényesülnek. A gazdasági racionalitás a média, a szponzorok és a hirdetők érdekít érvényesítik és jelenítik meg. A politikai racionalitás a nemzetközi sportrendszer (UEFA, FIFA és nemzetállamok elitjének) cáljait érdekeit fejezi ki a nagy sportesemények szervezésében (például hol legyenek a versenyek, milyen közpénből finanszírozott beruházásokat eszközölnek, milyen szimbolikus töltettel töltik meg a rendzvény megnyitóját, záróönnepségét, melyik elitcsoport növeli ezzel a legitimitását), az instrumentális racionalitás pedig a professzionális attítűdöket, a játákosok és edzők szakértelmét és minőségét prezentálja. Lényeg, hogy a gazdasági és politikai racionalitások dominanciája a mediált futball felett erodálja, minimalizálja a sport eredeti szellemiségét – a posztmodern futball már nem ludikus játék, hanem médiatermék, ami a szórakoztatás célját szolgálja (entertaining product) (Kew, 1999; Boyle – Haynes, 2004), a korporatista médiakultúra kiemelt jelentőségű vizuális terméke, egy rendkívül hatékony és népszerű reklámhordozó. A továbbiakban nézzük meg miben áll ez a látávány: a foci pornográfiája és hipperealitása példáján mutajuk mindezt be.

A foci pornográfiája

A Boudrillard (1990) által használt kifejezés a jelenlegi előadásszerű, látvány futball jelenségére vonatkozik. A foci pornográfiája^[8] (pornography of football) a pályán történő események széleskörű, majdnem teljes láttatása-ábrázolása, ezek közvetlen látványa és a tévénéző kíváncsi figyelme közötti háromoldalú viszonyrendszerben nyilvánul meg (lásd Giulianotti, 1999; Van Houtum – Van Dam, 2002). Az ilyetén értelmezett „kendőzetlen” futball három, véleményünk szerint egymással szervesen összefüggő szinten nyilvánul meg.

Az első szinten a meccs közvetítési módozatait találjuk. A digitális technikai feltételek és ultramodern technológiai eszközök – nagyfelbontású kamerák, felfüggesztett és mobil videofelvevők, több látószögű lencsék, nagy hatósugaró térmikrofonok, lassítást, képkockánkénti léptetést biztosító hardverek, operatőrök és rendező közötti kommunikációt biztosító kütyük, gyors képvágó- és szerkesztő szoftverek, széles palettát felölelő zenei aláfestést tartalmazó adatbázisok, előregyártott címkék – segítségével a produkciós rendezők mindent be- és felmutatnak, láttatnak a tévénézővel. A tévéközvetítések technikái között kiemelt helyet foglalnak el a nagyítások, kitakarások, apró részletek naturalisztikus bemutatása; az alkalmazott eljárások, következtében semmi sem marad rejtve a nézők szeme elől – pont mint a pornó esetében, ahol a nyers részletek mellett elvész az egység, a dolgok mögöttes varázsa, a néző saját képzelete és fantáziája. A nézőnek már nincsen szüksége saját képzelőerőre, az operatőrök és vágók kész, rendszerint standardizált képekkel szolgálnak.

Ebben a logikában a játékosok mozgását hosszasan lekövetik, több kamerával és váltakozó szögekből, amit nagyon gondosan megkoreografált svenkek, valamint a kifinomultabb technika, a találékony fahrtok^[9] segítségével oldanak meg. A beközelítések (zoomolások), a visszamutatások során alkalmazott meglepő vágások, valamint az eseménysor csúcsaként kialakított, a felfokozás technikájával lövéssorozatban, lassított tempóban, katarktikus zenei aláfestéssel, szekvenciálisan fokozva mutatják vissza a gólrúgást, mint igazi „ejakuláció-aktust”. A gólörömöt, mint kielégült, örömteli állapotot is hasonlóképpen ábrázol a high-tech közvetítés – minél fontosabb a gól és minél rangosabb a találkozó, minél magasabbak a tétek, annál gondosabban felépítve, megkomponálva.

A tévéközvetítések tökéletesedésével a tévénéző közönség számára ma már alig maradt valami, amit ne láttatna expliciten a lencse. A játékos ebben az egyenletben, mint férfi test ábrázolt.^[10] A néző számára már nem marad titok a játékos érzelme (gólöröme vagy vereség okozta bánata), hiszen a HD felbontás nyomán arcának legapróbb rezzenése, testének legkisebb mozdulata is lekövetett; a mikrofonok eredményeképpen hallható, amit társának mond, a zoomok nyomán feltárul labdarúgó tetoválása, extravagáns hajfonata, esetleg térdműtétének friss heghelye.^[11] Nem is beszélve a játékosok által viselt sportmezek márkájáról, a perszonalizált focicipők személyes jellegű bezoomolt feliratairól...

(...)

A mindenre kiterjedő láttatás következtében a néző gyakorlatilag részese lesz az eseményeknek, mintegy „benne van” a játékban, akárcsak a játékos, aki ez által „belép” a nappaliban is – a 3D-s és surround közvetítések nyomán még hangsúlyosabban. De ugyanakkor a varázstalanított, részletessége miatt lecsupaszított, demitizált és konkrét, közvetlen képek nyomán mindez pornografikussá is válik.

Második szintje a futball pornográfiájának a televízió (rádiókészülék, internet, táblagép, mobil) széleskörű jelenléte és növekvő befolyása a nézők otthonában, magánéletében, intimitásában (nem csupán a nappaliban, hanem a hálószobában, konyhában, sok esetben a fürdőszobában, esetleg gyerekszobában), szinte teljes életében. A kommunikációs eszközök habituális használata és az általuk közvetített populáris kultúra termékeinek széleskörű, kritikátlan fogyasztása szükséges feltétel, hogy a foci-pornó kérdéskör egyáltalán megnyilvánulhasson (a média és foci általános kapcsolatáról lásd előző alfejezetünket). Más szavakkal nézni is kell a meccset, lehetőleg kritikátlanul...

A harmadik szint a meccseket kontextualizáló információk tartalmának körére vonatkozik. A mérkőzések előtt (és után) a média a potenciális és tényleges nézők figyelmét igyekszik maximálisan fokozni és a meccsekre irányítani/megtartani annak érdekében, hogy a futball-játék, mint tévéműsor minél nagyobb nézettséget (ratinget) produkáljon. A tudatosan kultivált celeb-kultúra^[12] (Taylor – Harris, 2008) a játékosok magánéletének, intimitásának, mindennapi viselkedésének paparazzó módon, esetleg pletykaszerű tálalására, hírszerű „meg- és kibeszélésére” épül. A szórakoztató tömegipar így a fogyasztókban egyfajta voyeur-attitűdöt (Calvert, 2009) alakított ki, ami teljessé teszi az alfejezetünk legelején megnevezett láttatás-látvány-kíváncsi figyelem hármast, ami a futball pornográfiájához vezet. A mesterségesen fenntartott kíváncsiság tehát nagyon fontos konstitutív tényező.

(...)

Összességében elmondható tehát, hogy a futball pornográfiája a posztmodern média közvetítési technikájának, a nézők voyeurizmusának, a mesterségesen kreált és felépített látványnak az egyenes következménye; nem más, mint nézői képzelet varázsától lecsupaszított teatrális játék hiperreális képe, ami a szórakozás, hangulatos kikapcsolódás célját szolgálja. Mindez felülírja a futball tulajdonképpeni értelmét, a gólt, végső soron a győzelmet vagy veszteséget: lényeg, hogy a néző mindent lásson, semmiről se maradjon le...

A továbbiakban nézzünk meg a média focira gyakorolt másik érdekes következményét – a hiperreál focit és ennek társadalmi következményeit, a mögöttes érdekeket.

---

^[1] Média alatt a mai tömegkommunikációs eszközök teljes spektrumát értjük, de kiemelten a televízió kumulált hatásait vázoljuk.

[2] Lásd például Crouch (2004) posztdemokratikus tézisét.

^[3] Romániában például a felnőtt népesség 42 százaléka állította 2011-ben magáról, hogy érdekli a futball és „futballkedvelő” (eredeti futballszlengben „pasionat de fotbal” vagy „microbist”: olyan valaki, akit végérvényesen „megfertőzőtt” a foci vírusa). Sőt, a futball iránti érdelődés mértéke növekvőben van (egy évvel korábban ez az arány csak 34 százalék volt). Továbbá, a népesség 65 százaléka úgy nyilatkozott, hogy tévében (is) szokta nézni a meccseket, 19 százalékuk főleg a rádióban hallgatja a mérkőzéseket, és szintén 19 százalékuk jár ki is jár a meccsekre (IRES, 2011). 59 százalék azonban különféle okokból soha nem jár ki a stadionba (uo.).

^[4] Mind iOS, mind pedig Android rendszert futtató okostelefonokra, táblagépekre optimizált app-ok tucatjai közül választhatunk ingyenes (lite) vagy fizetős (reklámmentes HD) verziókban; Cristinao Ronaldo, Lionel Messi és a hozzá hasonló sztárokról és klubokról szolgáltatott információk rendezett és sport, magánélet, szerelem, rajongók, kiemelt események szerint kategorizált formában jutnak el az érdeklődőkhöz.

^[5] A digitális technológia elterjedésével megsokasodtak nem csupán a globális sportcsatornák (például Eurosport 1, Eurosport 2, SkySports 1,2,3,4, SkySportsItalia, SkySportsGermany, Sport1, Sport2, ESPN America, Canal+Sport), hanem a különféle sportágakra specializálódó tévéállomások is. Mára már nagyon sok focira (SkySport Football, Canal+Futbol, Canal+LigaDigital), ökölvívásra (Premiertime), autózásra (Motors, SkySports F1 HD, Racing UK), klasszikus focira (ESPN Classics) szakosodott tematikus csatorna létezik; de olyan rétegsportokra is mint yachting (Nautica Channel), bike és görkorcsolya (ExtremeSport), sakk (ChessTV), golf (Golf TV), halászatra-vadászat (PVT, F&h TV) jut legalább két rivális tévéállomás. Mindez Romániára is igaz, a fentiek többsége mellett a ott vannak a DigiSport (1, 2, 3), DolceSport (1, 2), Gsp Tv, Sport 1, Sport.ro, csatornák – többek között. Újabban a csapatok saját tévécsatornát is alapítanak, önálló műsorokat gyártanak és forgalmaznak; ilyen például a Barca TV, Chelsea TV, ManU Tv – hogy csak a legismertebbeket említsük.

^[6] Itt Nyugat-Európára, elsősorban Angliára gondolunk, de a trend kisebb eltéréssel a többi európai országban is hasonló trendet követett. Kelet-Európa az 1989-es rendszerváltások nyomán az így kialakult trendre csatlakozott.

^[7] Ez ebben a formában Angliára, Spanyolországra, Skóciára, Hollandiára, Portugáliára jellemző gyarkoltak. Németországban alacsonnyabb plexiglass (láthatatlan) kerítéseket szereltek fel. Olaszországban továbbra is vannak magas kerítések. Romániában az új Arénákban a német plexiglass rendszer van terjedőben, a rági stadionokban mág megvannak a kerítések.

^[8] A pornográfia, vagy közismertebb megnevezéssel a pornó nehezen meghatározható fogalom (más szavakkal bizonytalan az erotikus és pornografikus, a sértő és elfogadható, megengedett és tiltott közötti határvonal felállítása). Jelentése időben és térben erősen változó, kultúránként illetve társadalmi rétegenként is nagy variációt mutat (Plummer, 2002). Ennek ellenére a pornográfia alatt nemi testrészek és/vagy aktusok, szexuális jelentésű tárgyak explicit, szexuális izgalom keltése céljából való ábrázolását értjük, ami megsérti a domináns kulturális normák által decensnek tartott kifejezési módozatokat (lásd például Henslin, 2004; Carrol, 2007).

^[9] A svenk - panning, az a filemzési technika, amikor az állványról, egy rögzített szögből forgatják a kamerát; a fahrt pedig azt a mozgó filmezést jelöli, amikor a kamerával az állvány is mozog, például sínen, felfüggeszett huzalon, légbalonnal vagy röpített, távvezérlésű kishelikopterrel.

^[10] Egyes elméletek szerint a nők futball iránti növekvő érdeklődése ezzel is magyarázható (Hadas, 2011).

^[11] Beszédes e tekintetben a FC Barcelona – PSG mérkőzésen (Barcelona, Nou Camp, 2013.04.10, Bajnokok Ligája negyeddőntő) a cserejátákosként kispadon kezdő Lionel Messi megasztárra irányuló pronografikus figyelem az élő követítés során. Messi az előző heti meccsen Párizsban a PSG ellen lesérült, felépülése és szerepeltetése kérdéses volt. Mivel nem épült fel teljesen, mint jeleztük, a kispadon kezdett. A meccs dinamikájának függvényében több kamera azonnal mutatta a reakcióit és gesztusai: ahogyan körmét rágja, szemét becsukja, gesztikulál, szomorkodik egy-egy a pályán elpuskázott lehetőség után – a beleérző szurkoló vele együtt élhette át a focista játékosi gyötrelmeit, emberi szenvedéseit, ami a néző szeme előtt, teljes valóságában és lecsupaszítva, expliciten zajlott. Gólpassza után a néző az öröm és elégedettség drámáját láthatta nagy részletességgel a 69.-percben beállított Messi révén. A hazai bajnokság meccseinek a közvetítései is hasonló logikát követnek: mind a DigiSport, mind pedig a TVR HD vagy DolceSport csatornák HD minőségben és több mozgókamera segítségével közvetítenek. Az UEFA által magasfokon standardizált közvetítési követelmények miatt egy hazai csapat BL meccsének romániai közvetítése nem sokkal marad el a sztárcsapatok közvetétési módjától. Romániában, a hazai bajnokság mérkőzéseinek a közvetései kiemelt figyelemmel kísérik az edzők exteriorizált, sokszor egyenesen vulgáris viselkédéseit, közönséges káromkodásaikat, illetve a főszereplői szerepbe avanzsált  játékvezetők játékosokkal való vitás, polemikus megnyilvánulásait.

^[12] Az a minta, amiben a társadalmilag helyesnek, elvártnak, követendőnek, tehát normatívnak tekintet viselkedéseket a média által kreált ismert személyek viselkedésével azonos. A celebritások legfontosabb vonása az ismertségükben nyilvánul meg; rendszerint a különféle tehetségkutatók, vetélkedők és reality-show-k tagjai közül kerülnek ki, és akik rendszeresen szerepelnek a médiában (a kérdésről részletesebben lásd Taylor – Harris, 2008) 

Közvélemény és alanyai - “Hosszú forró nyár”. Gondolatok a népszavazásról 1.0

A következő bejegyzés-sorozatban a pillanatnyi (rendkívüli) politikai helyzetet elemezzük. Kitérünk majd a megelőző esemény-sor bemutatására, a tágabb társadalmi kontextus vázlatára, a helyzet fő paramétereinek bemútatására, majd a lehetséges következményeket és forgatókönyveket tárgyaljuk.

1.0. Hogyan jutottunk ide? Releváns szemelvények a közelmúlt eseményeiből

Véget ért a népszavazás és az azt megelőző “meggyőző kampány” - már ha ezt annak lehet nevezni. Majdnem ténynek lehet tekinteni, hogy bármi is legyen, a történetnek nem lesz egyhamar vége: elérkezett a hosszú, forró politikai nyár. Csak kemény idegzetűeknek vagy ignoránsoknak! - ez lehet a közeljövő jelmondata...

A helyhatósági választásokon elért elsöprő győzelem után, beindult az USL-s turbómotor: “privatizálták” a Hivatalos Közlönyt, lecserélték a házelnököket, kirúgták az ombudsmant, aztán felfüggesztették a hivatalban lévő elnököt - többek között. (A PDL-s hivatalos kommunikáció ellenére, ebben a politikai gyakorlatban semmi újszerű nem volt: lényegében mindenki ezt tette korábban is, csak diszkrétebben. Akárcsak az előttük lévők korábban is. Ez nem azt jelenti, hogy helyesen is tették, de hasonló “államcsínyeket” sajnos már korábban is elkövettek...).  Bár a Băsescu felfüggesztésének projektje érezhetően benne volt a mindenkori “USL-s szép remények” listáján, a folyamatokat mégis a Nastase-ítélet siettette. Ez volt az a pont, amikor a korábbi korlátozott politikai háború egyszeriben totális csatározássá fajult. A jelek szerint meg az is marad, sőt...

A Nastase-féle (ál)öngyilkosság alkalmával hullajtott vércseppek azonnal kiváltották a nyers, totális “vendetta-politizálást”; egyszeriben minden személyessé vált, a nyomelemeiben mégis létező versengő-politika helyébe hangsúlyosan az ellenség-politika lépett (ebben a játékos-elnök praxis-teremtő szerepe kapitális, hiszen az ellenség-politika alapjait az ő fektette- és járatta be az elmúlt években). Magyarán: a Nastase-ítélet óta a cselekvéseket a személyes indulatok alakítják, a lépéseknek és ellenlépéseknek elsősorban érzelmi-affektív alapja van. Ebben a totális háborúban már nincsenek szabályok, a szereplők végső célja a másik fél teljes megsemmisítése, hiteltelenítése, kölcsönös bebörtönzése. 

A lépések és ellenlépések nem kiszámíthatóak, a hatások alig kontrolláltak, gyorsan változnak, a táborokra jellemző “pillanatnyi érzelmi klíma és hangulat” eredményeképpen.  Lásd a kampánytémákat, fenyegetéseket, felhívásokat. A politikusok már a látszatra sem adnak: egymás szavába vágnak, nyíltan és sűrűn hazugozzák egymást, kölcsönösen titkos és félig titkos dossziékkal zsarolnak, tapasztalt kocsisokat megszégyenítő módon gyalázzák az ellenfelet és mindenekelőtt címkéznek, stigmatizálnak... A ma még felfüggesztett és az érvénytelen ellenszavazatok mentén “elkergetett” elnök ebben (is) “világbajnok”: a jelenlegi akasztók, (suspendaci), fegyencek (puscariabili), majom, kínos-nevetséges (penibilul) stigmák természetszerűen követték a büdös cigány, pina, lagymatag (gaozar) kifejezéseket. A másik fél sem rest a hazug, szarházi, gazember címkék sűrűn felemlegetésében. 

Tehát a közelmúlt legfontosabb eseményei a Nastase-ítélet, illetve az általa kiváltott irracionális akciók és reakciók sora. A másik a főtt béka-effektus szerint degradálódott politikai stílus és beszédmód térnyerése a politikai kommunikációban, a trasszeizmus jelensége, valamint  az USL-s helyhatósági győzelem (amit a kormányváltás előzött meg).

Közvélemény és alanyai - Egy (elfelejtett) választó szubjektív benyomásai

Lassan véget ér a népszavazási “meggyőző kampány” - már ha ezt annak lehet nevezni.  Hiszen egyesek teljes mellbedobással a részvétel ellen agitálnak. Más szavakkal arra buzdítanak, hogy a választók ne éljenek az egyébként nehezen megszerzett jogaikkal! Erre megvan ugyan a joguk, de nem biztos, hogy a társadalom érdekét szolgálja.

A politika, nyelvezetében, szellemiségében állampolgár-idegenné vált (már jó régen), napirendje elvált a tömegek napirendjétől, problémáitól. A népszavazás kapcsán a legcinikusabb vonás, a tömeges távolmaradásra, a bojkottra való felszólítás. Cinikus, mert a jelenlegi poszt-demokratikus kontextusban az állampolgároknak amúgy sincsen sok beleszólási lehetősége, eszköze a nagypolitika alakítására (ennek számos oka van, most erre nem térünk ki). A választásokon való voksolás, a népszavazások során gyakorolt vélemény-kifejezés egyike ezen legitim (megmaradt) eszközöknek. 

A bojkott-felhívásnak (aminek oka most világosan az, hogy Basescu zöldasztalos győzelemhez jusson), az igazi tétje az, hogy az állampolgárokat minél jobban eltávolítsák a politikától: a mi bizniszünk (érstd politikusok) és nem a ti ügyetek logika alapján. A politikai passzivitásra való tudatos szocializáció kizárólag a mindenkori kormányzó elitek érdekét szolgálja: a kevesebb részvétel, kisebb kormányzati  átláthatóságot produkál, kevesebb társadalmi kontrollt a döntéshozók felett - függetlenül attól, hogy adott pontban éppen ki van hatalmon.

Mondjuk ki: a politikai passzivitás - az amúgy is szűkülő társadalmi mozgástér közepette - a közjó ellen hat.

Nyílt tér – Kolozsvári bringások avagy négy helyett jobb a kettő?

A kolozsvári közlekedés hírhedten problémás – bármerre megy az ember át kell haladnia a történelmi Belvároson, aminek középkori szerkezete képezi az útrendszert; az országban itt az egyik legmagasabb az egy főre jutó autók száma; a közlekedési kultúra pedig autópárti és többnyire intoleráns; a tömegközlekedésben pedig nincsen semmilyen konkurencia (a RATUC állami monopóliumot képez).

Azonban a közelmúltban mégis történtek optimizmusra okot adó fejlemények: a biciklivel közlekedők száma szemmel láthatóan megnövekedett, érzékelhetően trendy lett kerékpárral közlekedni (világos, nem mindenkinek). Ebben – úgy vélem – az áttörést a Critical Mass által tudatosan, kitartóan és makacsul kitaposott út mentén a Polgármesteri Hivatal által üzemeltetett ingyenes és a fiatalokat megcélzó kölcsönzőrendszer jelentette. Annak ellenére, hogy a kerékpárutak kaotikusan futnak, hektikusan kezdődnek és érnek véget, illetve a gyalogoson látszólag nehezebben barátkoznak meg a bringásokkal, mint az autóvezetők.

Örvendetes, hogy a biciklizők csoportja legitim elemévé vált a városi közlekedésnek– már senki sem tekinthet el tőlük, a fogalomban számolnak velük és (még) nem történt súlyosabb beleset sem, aminek áldozata biciklis lett volna.

A biciklis trendnek van néhány jól kirajzolódó sarokpontja, ami tanulságos lehet más városok számára is. Világos, hogy a fiatalokat kell megcélozni (fizikailag erősebbek, nyitottabbak, többet utaztak és tapaszaltak hasonlót, illetve sokuknak autóra még nincsen pénzük). A habituális biciklizők később majd nehezebben mondanak le a kerékpár használtáról, ha mégis autótulajdonosok lesznek. Továbbá, a tinédzserek számára szocializációs ágensként működnek, akiket „leutánozhatnak”. Aztán, a kölcsönző rendszer sikere nem csupán multiplikatív faktorként hat, hanem vonzó is: egyéni szinten a racionális költség-haszon kalkulus mindig pozitív – ingyen biztosít a gyaloglásnál gyorsabb közlekedést. Más szavakkal sok esetben „jobban megéri kölcsönözni”, mint például buszra, trolira várni. Akik pedig habituális biciklizők lettek (a korábbi ingyen tréningezők), azok közül (is) kerünek ki, akik később saját bringát vásárolnak majd.

Mindennek a környezeti pozitív hatása sem elhanyagolható.

Társadalmi problémák – Társadalmi tőke és a You Tube

Mi a kapcsolat a You Tube, Petrozsény, a kapitalista nagytőke és egy aspiráns rendező között? Az amerikai patinás hetilap, a Newsweek másfél hónappal ezelőtt megjelentetett egy cikket, amiben a gazdasági válság által okozott problémák szerint a Top 10 Haldokló Városok listáját adták meg. Ebben a listában szerepelt Michigan állam nyugati részében lévő Grand Rapids is. A települést „Bútorvárosként” is nevezik, mert itt van a székhelye a legtöbb nagy amerikai bútorgyártónak, a népesség jó része pedig ebben az üzletágban foglalkoztatott. A város egyébként a második legnagyobb ebben az államban, az „Autóváros” Detroit után. (A hírhedt lista amerikai városokat tartalmazott). Tény, hogy egy ilyesféle topon nem feltételnül ildomos ott lenni... Így jött a tiltakozás, a térre menés is!

A hír hallatán a helyi lakosság valósággal fellázadt a kiadvány ellen: rekordidő alatt „összálltak”, megtárgyalták a teendőket, feladatokat osztogattak, majd ennek eredményeképpen egy tízperces videót készítettek, amiben a főszereplő maga a lakosság (a polgármestertől a pizzahordó legényig és a bátor tűzoltókig mindenki felvonul benne). Ők leleményesen láttatják, hogy Grand Rapids igenis él és virul! A video a You Tube-on nézettségi rekordott döntött, a Newsweek-nek pedig magyarázkodnia kellett.

A kisfilm önmagában is érdekes, hiszen szimbolikusan, játékos narratívában, magukat hús-vér emberként felvállaló főszereplőkként pergő módon prezentálják hétköznapjaikat. Nem fikcionált történet ez, hanem maga kőkemény élet! Pontosabban a harc az életért, a megmaradásért az üzleti térképen.

De sokkal érdekesebb viszont mindaz, ami a film mögött van, vagyis az a társadalmi realitás, ami lehetővé tette, hogy a tiltakozás e szimbolikus formája valósággá váljon. És mi van mögötte?

Elsősorban társadalmi tőke, olyan közös érték, amit ilyen határhelyzetekben „le lehet hívni”: kooperáció az emberek és a hatóságok között, akik e cél érdekében együtt tudtak működni és közösen belátták, hogy ellenkező esetben mindannyian veszítenek. A rossz hír, a stigma (Haldokló Város) nem csupán gátolja a beruházásokat, hanem el is űzheti a meglévő vállalkozásokat, tehát tovább rontja az amúgy sem fényes gazdasági kilátásokat. Hiszen az emberek önként szerepeket kellett a filmben vállalniuk, a városvezetésnek le kell zárni az utakat, a hatósági embereket e cél érdekében kellett mobilizálni (rendőrők, tűzoltók, bürokraták „szabadot” kaptak, hogy szerepeljenek vagy segédkezzenek a filmben), az üzelti szférát pedig meggyőzni, hogy mindez neki is érdeke. Másodsorban pedig anyagi tőke és szponzorok kellettek, hiszen e profi móka sok pénzbe került. Továbbá, korábbi hasonló kooperatív tapasztalat is kellett, mert egy ekkora skálán szervezett kollektív akció és cselekvés a semmiből nem tud csak úgy összejönni. A 2008-as Facebookon szervezett tömeges párnaháború spontán, netroot menti szervezése jó főpróbája volt a jelenlegi performansznak (ekkor húsz percig több ezer ember párnaháborúzott egy Facebookon meghírdetett csatában a város központjában, „csak úgy”). Végül pedig a know-how, ami látszólag profi szinten megvolt (a kisfilmet HD minőségben vették fel), illetve maga az ötlet, hogy a videomegosztón egyenesen az Élő Világnak üzennek.

De miért érdekes ez Romániában, Krisztus után több mint kétezer évvel? Hát elsősorban azért, mert amint a hazai keserű tapasztalat mútatja, egy ilyen recepthez nincsenek meg az összetevőink. El tudnánk képzelni, hogy Petrozsény, van Zalatna eképpen válaszolna, amikor bármilyen hatóság azt nyilatkozza, hogy a város tele van ál-betegnyudíjassal, szociálisan asszisztáltakkal vagy egyszerűen „pofátlanul nagy fizetésessel”, csupa lusta emberrel, aki nem akar másodállást vállalni, inkább az államot fejné?

A társadalmi és bizalmi tőke, az emberek közötti szolidaritás hiánya, a közösség töredezettsége miatt aligha. Ennek ellenére viszont a You Tube-on nézettségi rekordokat döntő kisfilm mégis bárkinek tanulságos lehet ebben a kilaposodott világban Gyergyótól Kashmirig, hiszen az ötlet adott, működik és hatásos. Egy újabb eszköz lehet a periférián élők kezében, amivel társadalmi problémákat tematizálni lehet.

Petrozsényi amatőr filmesek előnyben?

http://www.youtube.com/watch?v=ZPjjZCO67WI

Társadalmi problémák - Ki volt Bin Laden? Az Al-Kaida (Al-Qaeda) és szellemi vezetője

Az Al-Kaida az újterrorizmus megtestesítője. Több mint húsz évvel ezelőtt, 1988. augusztus 11-én alapították az afganisztáni és pakisztáni határvonal közelében, Pashavarban egy szaúd-arábiai milliomos, az építész Usama ibn Ládin (Osama bin Laden) vezetésével. A magyarul bázist, illetve alapot jelentő Al-Kaida céljaként az alapítók (Ibn Ládin mellett Szajjid Imán al-Serif, másik nevén dr. Fadl és Ajman al-Zavahiri) a hitetlenek elleni átfogó harcot, az igaz hitgyakorláshoz való azonnali visszatérést és végső soron egy pán-arab kalifátus létrejöttét fogamazták meg. Ibn Ládin a szaúdi uralkodóházat korruptnak tekintette és a sárihoz (a Korán betű szerinti szabályzata) való mielőbbi visszatérést sürgette; fő ellenfélként (a Szovjetunió Afganisztánból való kiűzése után) Amerikát, végső soron a Nyugatot tekintette, amit az Első Öbölháború erősített meg benne. Ideológiai alapja az iszlám egyik radikális, a vahabita-szalafista változata (emellett természetesen szociális és politikai elemek is fellelhetők).

Az Al-Kaida a szovjetek elleni afganisztáni küzdelem közepette jött létre, ahol többek között szaúdi, jemeni, egyiptomi, türk, csecsen, pakisztáni és természetesen afgán önkéntes harcosok küzdöttek (őket hívták mudzsáhidoknak, helyenként mudzsahedineknek) az iszlám nevében. Az afgán háború során ibn Ládin kapcsolatokkal, pénzzel és logisztikával látta el őket; ekkor még nem volt kulcsfigura. Az afgán-pakisztáni határvonal hegyes vidékén egy átfogó tábor-rendszer épült ki, amerikai és pakisztáni segédlettel (ez a proxy-terrorizmus klasszikus szakaszának felel meg), ahol a kiképzés folyt.

Ez a tábor-rendszer hálózatszerű, relatív autonóm kiképzőközpontokkal, és erős vallási neveléssel járt a pakisztáni titkosszolgálat, az ISI vezetésével működött. A szovjetek kivonulása után, és a kuvaiti amerikai offenzíva befejeztével az afgán arabok között egy nemzetközi jellegű, iszlamista szolidaritás, kollektív tudat alakul ki, aminek hamar új ellenség kellett. Valamivel később, az afganisztáni tálib rendszer megszilárdulása után az Al-Kaida, 1989-90-es otthoni tartózkodása, valamint a rövidebb szudáni intermezzo (1992-1996) után visszatér Afganisztánba, ahol a pakisztáni iszlamista madraszákban „tanult” tálibok jó szövetségesnek bizonyulnak a Bázis számára. A szervezet hatalma ebben az időszakban erősödik meg, elsősorban az arab államok azon képtelensége miatt, hogy a helyi szociális jellegű problémákat – szegénység, korrupció – nem akarták vagy nem tudták megoldani; erre a pán-arab radikális iszlám vallási ideológiájába öltözött Al-Kaida kínált egyfajta megoldást.

Másodsorban pedig, a háborúban megedzett iszlámistáknak (akik sokban különböztek egymástól, és akiket a hitetlen szovjetek és helyi marxista szolgáik elleni harc tartott össze) „munka” és „ellenség” kellett. Ezt kínálta fel ibn Ládin 1996-ban, Afganisztánban, a deobandi nézetű tálib rendszer árnyékában. A vallási deobandi alapú tálibok (a deobandi egy provinciális, népi-rurális szociális elemekkel vegyített indiai származású radikális muszlim reformmozgalom, ami a sáriá konzervatív olvasatát tekinti a mindennapok vezető elvének, világi és politikaellenes) jó szövetségesnek bizonyultak, így a radikális fegyveres dzsihadista (a minden hitetlenek elleni fegyveres harc, beleértve azokat a muszlimokat is, akik nem az Írás szerint élnek) mozgalom megerősödését lehetővé tették, tehát objektív és szubjektív elemek egyaránt facilitálták majdnem tíz évvel a létrejötte után. A korábban kiépített logisztika, kapcsolatrendszer és humán erőforrás révén a szervezet egy globális méretű dzsihadizmussá nőtte ki magát.

Az Al-Kaida azonban inkább autonóm elemek – terrorista cellák – közötti laza hálózat, mintsem egy bürokratikus és hierarchikus szervezet. A részek önállóan működnek, közös az alap, ami leginkább a kollektív tudatot, a közös ellenséget és a közös tradíciót jelenti. Formális szervezet ezért nemigen lehet, ibn Ládin elsősorban szellemi atyjukként és lehetséges finanszírozóként működik. Az afgán háborúban is önállóan működtek az autonóm sejtek, ezt a mintát alkalmazzák most is, csak más skálán, amit a modern kommunikációs eszközök tettek lehetővé. Ez adja az aszimmetria lényegét: nincsen egy lefejezhető de facto hatalmi központja! Inkább egy franchise, mint hagyományos szervezet!

Az Al-Kaida segítségével, illetve a nevében (és szektariánus ideológiájával összhangban, azzal azonosulva) több pusztító terrorista akcióra került sor, amelynek célpontjai egyre inkább az ártatlan civilek voltak, és amelyek a New York-i, madridi és londoni merényletekben tetőztek.

(Burke, 1997; MIPT 2006 Annual Report; US Dept. of State Office of the Coordinator for Counterterrorism Country Reports on Terrorism 2007 nyomán).