Közvélemény és alanyai - Hevenyészett gondolatok egy lemondás kapcsán

Szombaton a kolozsvári Főtéren jelentette be Eckstein-Kovács Péter volt RMDSZ-es szenátor, hogy 28 év után kilép a szövetségből. A politikai performansznak is méltán beillő aktus nyomán vegyes reakciók érkeztek az érintett szereplők részéről. Itt most elsősorban a kisebbségi magyar illetve a román nyelvű médiára, az RMDSZ politikai tisztségviselőire, valamint az erdélyi magyar választók egy részére gondolok – utóbbiak megnyilvánulását elsősorban a Facebook-on és a hír alá írt kommentekben lehetett tetten érni (statisztikailag ők természetesen a hazai magyar választók csak egy kis szeletét jelentik, de az intenzív vélemény-nyilvánítási hajlandóságuk és sajátos profiljuk miatt mégis releváns diszpozíciókat jeleznek).

Az alábbiakban ezek alapján fogalmazok meg néhány nagyon erősen szubjektív és hevenyészett gondolatot arra vonatkozóan, hogy EKP gesztusa mit hozott felszínre bennem, mint szavazó állampolgárban. Ezeket a kusza gondolatokat tágabb kontextusban, a centenárium évében a hőn óhajtott magyar-román párbeszéd vonatkozásában kell értelmezni.

Egyfelöl. Nem a kilépés a probléma, hanem a kilépés – és főként a reakciók – jelzi(k) a (kezeletlen) problémát. Nevezetesen, hogy a szövetség legitimációs problémával küzd, választóinak egy része elidegenedett tőle, nem hatékony a kommunikációja és a dialógus valahol elakadt, a közösségünk pedig megosztott a követendő utak tekintetében (az önálló arculat-budapesti befolyás-bukaresti nyomás háromszögében).

Az aktus maga önmagában is beszédes: kormányellenes tüntetésen, nem etnikai környezetben került rá sor, a vitatott igazságügyi reform közepette. A média azonnal lefedte, hiszen a szimbolikus értékű látványos kilépés tulajdonképpen az első igazi exit az RMDSZ-ből, amit egy meghatározó személyiség, a nagyközönség szemében a szövetséggel azonosított tisztségviselő, ráadásul alapító követ el. Meglátásomban ez tetszik vagy sem, nem csak RMDSZ-ben, hanem az erdélyi magyarságban létező törésvonalakat is jelzi. A kívánt „egységet” cáfolja: azt jelzi, hogy már régen nincsen konszenzus a jövőterveket illetően, eltérő jövőképek és víziók vannak, amelyek között egyre inkább a feszültség a jellemző. Hogy van „kint” és „bent”, hogy a „magyar ügyek” önmagukban már nem jelentenek feltétlenül „egységet”, hogy a magyar közösségen belül is különféle közönségek vannak, amelyek erősen megosztják a választókat, de mindenképpen rámutat a szövetséget intenzíven kontesztáló s proteszt csoportok létezésére, a korrupcióellenes küzdelem visszásságaira, az ötlettelenségére és kilátástalanságra, a szűk mozgástérre.

Gyakorlatilag a kilépés a kommunikatív cselekvésekben antagonizálta a beszédközösségeket, pontosabban gyökeresen eltérő pozíciókba helyezték a szövetséget és a kritikus kommentelők nagyrészét.

A vezető magyar politikusok magatartása fontos adalék az általános diagnózis felállításában. Az egy elegáns, üdítőnek is nevezhető kivétellel (Csoma Botond FB bejegyzésére gondolok), a kilépéssel szembeni attitűdök a lesajnáló-arrogáns-lekicsinylő tengelyen mozogtak. A belső pártpolitikai szempontok szerint érthető beállítódások azonban nem számoltak azzal, hogy ennek milyen hatása van a beszédközösségek azon részére, amelyek szemében az RMDSZ eleve legitimációs deficittel küzdött – a kommentek szerint ez radikalizálta őket, az RMDSZ–t erősen bíráló megjegyzéseket váltott ki, a bizonytalanokat elidegenítette a hivatalos kurzustól. Beszédes, hogy papok, tanárok helyezték kilátásba, hogy a következő választásokon nem fognak az érdekképviseletre szavazni, mások választási ígéreteket kértek számon, egyesek egyszerűen gyalázkodtak, politikusokat gúnyoltak. Még egyszer: igaz, hogy ők az erdélyi magyarok csak kis százalékát teszik ki, de azokban a közösségekben, ahová tartoznak ott jól beágyazottak, helyi vélemény-vezérekként működnek – az ő véleményük sokakat befolyásol. Úgy gondolom, ilyen mértékű és intenzitású szembenállásra korábban nem került sor...

Továbbá. Fontos aláhúzni, hogy a kilépés nagy port kavart a román nyelvű médiában is. Ugyanis, ha a román politikai médiát nézzük, akkor megállapítható, hogy pár éve (sajnos) az országos, s egyre inkább helyi politikai talk-show-ok világából is szisztematikusan hiányoznak a magyar választott tisztségviselők. Míg korábban a TV-k műsorpolitikájához tartozott, hogy rendszeresen RMDSZ-es politikust is meghívjanak, mára ez a gyakorlat teljesen megszűnt. E tekintetben jelentett olykor kivételt EKP, akit mindenki, „udemerist”-ként, az országban itt élő „ungur”-ként azonosított: a műsorvezető, a meghívottak s mindenekelőtt a románajkú közönség, az egyszerű nézők. Más szavakkal, a tévéképernyőn a szaktekintélyként is elismert politikus tulajdonképpen azon kevesek közé tartozott, akik átjárást biztosították a két etnikum között, miközben implicit az erdélyi magyarokat jelenítette meg.

Aztán, a kilépés rávilágít a következő problémára is. A fentebb említett átjárás, pontosabban a bridging típusú  kötések és kapcsolatok nem csupán fontosak, hanem pillanatnyilag sajnos rettenetesen szűkös jószágok is. Magyarán, kevés olyan nem politikus tekintélyes személyiségünk van, aki a román közösség szemében is hiteles, jó szakmai reputációval rendelkezik, elismert és román körökbe is beágyazott, tehát a „magyar és román két világ” között az átjárást biztosítani tudja, nem megosztó, hanem összekötő szereppel is bír. Honnan jöhetn(én)ek ezek az emberek? A magas művészetek felől, ahol a teljesítmény felülírja az etnikai vonatkozásokat. Itt Tompa Gábor jöhet szóba. A másik csatornát a populáris kultúra jelenti, de itt gyakorlatilag senki sincsen, aki bridging szerepet tölt be – a magyarországi X Faktor és társai típusú sztárgyárok egyszerűen elszívják a román közösség előtt is  a potenciálisan megjeleníthető figurákat. Ez kelletlenül a sportban is így van. Az akadémiai szférában sem hemzsegnek a bridging kötésekkel rendelkezők, elsőre nekem Rostás Zoltán vagy Horváth István ugrik be leginkább. A román médiában, az Adevarul blogrolljában gyakran szereplő Demény Péter vagy a Corbii Albi portál szerkesztői is inkább kivételek, mint a norma. Román körökben még él Winkler Gyula technokrata képe, de itt is több kellene. (Megjegyzés: még sok más ilyen szaktekintély van). Olyanok, akiknek a nevét pontosan tudják a román nézők is, s a műsorvezetők számára meg egyenesen zsenáns, ha provokatívan és szemtelenül domnul Jánosozzák vagy domnul Hunorozzák...

Miért fontos mindez? Azért, mert számunkra kapitális jelentőségű, hogy ne csupán a politikusok képezzék-jelentsék-reprezentálják a közösségünk arcát, hanem a maguk pályáján valamit felmutató szakemberek is, akik nem csupán etnikai szempontból releváns kérdéseket tematizálnak, hanem a közjóhoz más dimenzióban is hozzájárulnak.

Végül, utolsó gondolatom EKP kilépése kapcsán s a kolozsvári Főtérre visszatérve, a román progresszív csoportokkal való civil alapon történő közös együttműködés fontosságára vonatkozik. Azt hiszem – anélkül hogy most képes lennék ennek technikai-gyakorlati aspektusait elképzelni -, hogy nekünk civileknek, kritikus értelmiségieknek, az ország dolgai iránt érdeklődő felelős állampolgároknak, adófizetőknek, jóravaló embereknek érdemes lenne komolyan elgondolkodnunk azon, miképpen lenne lehetséges egy olyan román-magyar vagy magyar-román közös civil platform létrehozása, ami tartósan bridging szerepet tölt be, hogy még véletlenül se zálogosítsuk el végérvényesen a jövőnket ebben az országban...

Mert nem csupán a politikusoknak, hanem nekünk is van felelőségünk.

A Simona Halep jelenségről

A Roland Garros-i csoda kapcsán - részletek

In. Péter, László, 2017, Chapter 17 Romania. Private Sport Sector at the Crossroads of Past Socialism and Present Capitalism, In. Laine, Antti & Vehmas, Hanna (Eds.). “The Private Sport Sector in Europe. A Cross-National Comparative Perspective”. INTERNATIONAL EDITION: SPRINGER VERLAG AG., p. 287-308. ISBN 978-3-319-61309-3, DOI 10.1007/978-3-319-61310-9, részletek, magyar fordítás

https://link.springer.com/chapter/10.1007/978-3-319-61310-9_17

A Simona Halep jelenség a romániai privát sportszektor működésének fényében.  A sajátos, családi-rokoni támogatással sikeressé vált egyéni „megszállott” és „perszonális vállalkozások” mintája: „önerőből a csúcsra”.

Simona Halep mára talán a legismertebb romániai sportoló (egyébként az dobrudzsai aromán/machidon szubetnikum tagja), aki a WTA ranglistán [mára] az előkelő első helyet foglalja el (2014-ben a második helyen volt). Igazi teniszcsillag, aki eltökéltségével és szerénységével sokak csodálatát váltotta ki 2013 óta (ekkor robbant be a női tenisz legfelső régióiba). Ez esetben nem a példaértékű habitusa miatt érdekes számunkra, sokkal inkább azért, mert felemelkedése és ennek tényezői beszédesek a jelenlegi privát sportszektor működése szempontjából. Kiváló példája a családi-rokoni támogatással – szakmai és anyagi szempontból is – sikeressé lett kivételes esetnek. Simona Halep egy egyéni utat követő „megszállott” és „egyszemélyes vállalkozás”, amire csak nagyon keveseknek van lehetősége. Ezáltal arra az okcsoportra is utal, ami miatt a jelenlegi romániai sportszektor nem tudott professzionalizálódni (Petracovschi–Terret, 2013) és amiért elkerülhetetlen volt a privát szektor által dominált sport Rió-i olimpiai kudarca (Paul, 2016b 2016c). A Halep-jelenség az a pozitív kivétel, ami erősíti az elégtelen működési szabályt. (...).

Az életútjának legfontosabb állomásainak számbavétele után nézzük meg azokat a társadalmi tényezőket amelyek Halep karrierjét meghatározták, majd szemlézzük azokat funkciókat, amelyeket a jelenlegi privát sportszektor önmagában (értsd állami támogatás nélkül) aligha tud betölteni. Halep 1991-ben született, a délromániai Constanta/Konstanca kikötővárosban, egy tejiparban tevékenykedő vállalkozó család második gyerekeként. Az apa sikertelen focista lévén, sportolói álmát előbb a nagyobbik fiúval, de végül a kisebbik Simonával tudta nagy áldozatok árán megvalósítani. A tehetséges kislány négyévesen kezdett el teniszezni – bár még most is jól futballozik –, 15 éves koráig a család saját erőből finanszírozza a felszerelést, az edzéséket és a versenyeken való részvétel növekvő költségeit. A család kölcsönt is felvesz az évi 30-50 000 euróra rúgó költségek (Paul, 2014:180) fedezésére, ami a család vállalkozását terheli. Ezután a Mamaia-i Tenis Club Idu-t működtető Corneliu Idu veszi szárnyai, ő egyengeti Simona karrierjét, anyagi áldozatokat is felvállalva, a szponzorálásba később magánalapon állítólag a szintén aromán focisztár, Gica Hagi is beszáll félmillió euróval. A siker nem marad el, a magánbefektetések megtérülnek, mert 2008-ra a lány megnyeri a junior kategóriában a párizsi Roland Garros tornát, ekkortól menedzseli az 1978-ban Roland Garrost nyert Virginia Ruzici. A jelek szerint sikeresen, mert 2013 óta Simona a női tenisz élvonalában szerepel. (...).

A történet a privát szektor működésének fényében tanulságos. Romániában ugyanis nincs egyetlen hagyományos értelemben vett teniszakadémia (Paul, 2016a). A személyes vállalkozás kizárólag „fűmenti szervezés” és majdnem fanatikus elszántság, valamint néhány rokoni és baráti kötelék mentén hálózat-szerűen szerveződik, aminek központi magja a maga a Halep család. Az etnikai változó sem elhanyagolható, ami az ilyen vállalkozások esetén a bizalmi tőke egyik fő záloga (Csata, 2015), amit kvázi-önkéntes alapon segítő és hivatástudattal megáldott helyi tornatanárok erősítenek meg, akik tehetséget látnak a kislányban. Ebben az egyenletben – sajnos – az állam szerepe nulla, a közösségi sportszektor csak annyiban játszik szerepet, hogy az elemi és középiskola nem akadályozza a sportkarriert, illetve az említett tornatanárok tudásuk szerint önkéntesen is támogatják a kiemelkedő tehetséget. A romániai privát sportszektor elégtelen fejlettségét jól mutatja, hogy 2013-ig Halep karrierje egyszerűen ezzel párhuzamosan alakul, annak meghatározó szereplői nem játszanak meghatározó szerepet sem teniszezőnő tehetségének kultiválásában, sem pedig promoválásában. Az eset jól mutatja, hogy a romániai sportszektor gazdaságilag meghatározó szereplői nem alkotnak olyan integrált klasztert (integrated cluster), ami a tehetségek felfedezésétől, a szponzoráláson át, a tehetséggondozáson keresztül egészen a promócióig  képes lenne együttműködni az állami tulajdonban lévő sportszférával karöltve. Ez utóbbi – mint korábban rámutattunk – nagymértékben visszavonult a sport támogatásából, csak a politikailag kifizetődő labdarúgást támogatja. (...).

A Halep-minta meghatározó elemei még jobban kidomborodnak, ha a jelenséget (kontrasztolva) összehasonlítjuk az előző rendszer által működtetett állami sportszektor centralista és elitista rendszer által propagandisztikus célokból (is) promovált Nadia Comaneci  tornász sikerét facilitáló mintájával. Az összehasonlítást néhány meghatározó jelentőségű dimenzió mentén tesszük meg. Nadia Comaneci államérdekből és közpénzen vált világsztárrá, aki a Déván kialakított tornaiskolában edzett, drákói szigorral szervezett kaszárnyára emlékeztető rendszerben a családból kiszakítva (Massiera–Ionescu, 2005: 382), míg Simona kizárólag bizonytalan magánfinanszírozással és önerőből működtetett klubokban edz. (...). Nadia nemzetközi sikere közügy, sőt nemzeti érdek, aminek céljából az egész állami apparátus jelentős anyagi áldozatokat hoz és szimbolikus gesztusokat tesz (Meyers, 2016), addig Simona esetében az állam sokáig teljesen eltekint a támogatásban rejlő lehetőségekről, csupán a 2014-es Roland Garros-i döntő után kezdi kiaknázni politikai tőkeszerzés céljából az időközben globális szupersztárrá vált Halep sikereit és presztízsét. Érdekes módon a két kiváló sportolónő össztársadalmi megítélése is eltér egymástól. Nadia 1978-as Montrealban szerzett olimpiai 10-ese után az egész román társadalom egyöntetűen és őszintén felnézett rá, mélyen tisztelte és azonosulni tudott vele. Érdekes módon Haleppel nem ez történik: bár elismerés övezi, a nagyközönség sokszor a vesztett meccsei után méltatlankodik, sőt, a korábbi ATP első helyezett (1973) Ilie Nastase vélhetőleg irigységből, Simona egyik leghevesebb bírálója; nem egyszer tett rá szexista és illetlen megjegyzést.

Mi a tanulság? Bár mindkét eset sikeres sportkarrierről szól, véleményem szerint mindkét eset nem fenntartható és olyan szélsőséges működési modelleket jelent, amelyek csak elvétve vezetnek kiugró sikerekhez. Nadia esetében a szigorú  állami monopólium elvei szerint szervezett sportszektor centralizált működése hozta a sikert. Halep esetében az állami szektor sportból való teljes kivonulása után a magára maradt privát sportszektor decentralizált és fragmentált működése közepette létrehozott, nem megismételhető családi vállalkozás vitte sikerre a tehetséges kislányból kinőtt bajnoknőt, [jelenlegi] világelsőt. Még akkor is, ha pillanatnyilag még vannak rajta kívül sikeres hazai teniszezők.

Mert az igazi probléma az, hogy a jelenlegi privát sportszektorban nincsenek meg azok a strukturális feltételek, amelyek egy működő tömegsportból merítő sportolót sikerre tudna vinni. A Rió-i olimpia látványos kudarca önmagáért beszél.

https://link.springer.com/chapter/10.1007/978-3-319-61310-9_17

Fociológia – A Universitatea 1919 és a CFR 1907 mai mérkőzésének margójára

Fociológia – A Universitatea 1919 és a CFR 1907 mai mérkőzésének margójára. 

A román szívek szimbóluma („Simbolul unor inimi romanesti”) versus Erdély büszkesége („Mandria Ardealului”). Etnikai kompetíció vagy újszerű osztályharc?

A kolozsvári közélet egyik leglátványosabb eseménye az CFR – U mérkőzés. Nem is maga a meccs, hanem ami körülötte van. Az a két különféle társadalmi beágyazottság, ami mentén a városi derby ilyen érzelmi hullámokat kavar. És olykor erőszakot. 

Ugyanis hazai tekintetben a futballhuliganizmus jelenségének talán egyik legjobb és egyben legérdekesebb példája a kolozsvári Universitatea labdarúgócsapat szurkolótáborának kicsiny, de annál hangosabb csoportja. Őket a média és a sportszakma is az egyik legerőszakosabbnak tekinti (a Dinamos szurkológárda, és részben a fővárosi Rapidos Legione Granata mellett). Országos szinten talán a 2008 tavaszán történtek miatt váltak hírhedtté, de a legutóbbi Gépész utcai „szurkolásuk” is emlékezetes maradt. (ekkor a vasutasok vécéit törték össze egyes dühös drukkerek). A magukat Sepcile Rosii (Piros Sipkások) névvel illető galeri kemény magjának viselkedésére jól illik az indulatból és társadalmi frusztráltságból táplálkozó kollektív viselkedés lázadásra vonatkozó elmélete.

Első látásra a kérdés „belső fociügy”, az erőszakos cselekedetek okozója a sport-rivalizáció. Azonban ennél jóval többről van szó, különösképpen ha a két csapat társadalmi beágyazottságát, illetve a szurkolók társadalmi réteg- és osztály-hovatartozását nézzük. (Csak a tipikus, modális profilokról van szó; kivételek, eltérések természetesen vannak a szurkolók csoportjában. Még egyszer, ideáltipikus profilokról beszélünk).

A vasutascsapatot 1907-ben a MÁV vasúti alkalmazottai, az U-t 1919-ben a frissen létrejött román állami adminisztráció alapította Prefektúra dísztermében. Az előző csapat tulajdonosi körét 2008-ban elsősorban magyar üzleti körök képezték (nem csak), az utóbbit pedig főként román üzletemberek, de a helyi adminisztráció is birtokolta. A helyzetet tovább árnyalja a szurkolók szocio-kulturális és demográfiai összetétele, társadalmi státusa. A CFR támogatóinak körét a felfele mobilis közép- és felsőközép-rétegek képezik (IRES, 2011), akik a társadalmi változások nyertesei voltak. A csapat és gazdasági növekedés teremtette középosztályosodás folyamata spontánul és természetszerűleg talált egymásra és kapcsolódott össze Kolozsváron. A fiatalabb, képzettebb és aktív életkorú felfele mobilis rétegek a maguk karierrsikereit látták visszatükröződni a csapat gyors felemelkedésében, sikerességében. Ez a frissen megjelent középréteg kollektív szinten talált markert és azonosulási lehetőséget a Gépész utcai focicsapatban. Ez magyarázza a szurkolótábor növekedését és ennek tipikus (Románia szerte majdnem szokatlan) társadalmi összetételét és minőségét, már ami a stadionban való viselkedését, erőszakmentes megnyilvánulásait illeti. Továbbá, az utóbbi években a helyiség-kolozsváriság és a CFR is összekapcsolódott. A sikeres csoportok esetében rendszerint a közvetlen, lokális kapcsolataik erősödnek meg, amelyek a helyi identitásokat alakítják. A CFR akarva-akaratlanul a helyi, civis-urbánus identitások hordozójaként jelent meg, az „elveszett polgári múlt” letéteményesét, annak „újrafelfedezését” jelképezte. Ezt az 1907 dátum folyamatosan jeleníti meg – mint egy felvállalandó tradíciót. Magyarán, egy magát szimbólummá kinőtt csapat és egy nyertes-befolyásosabb társadalmi réteg kapcsolódott össze: így a CFR 1907 elsősorban nem csak egy csapatot, hanem egy pozitív társadalmi réteghelyzet-változást jelenített meg. 

Az U-s szurkolók szemében a CFR 1907 a maguk társadalmi helyzetének romlását is szimbolizálta, amit az elnyert három bajnoki cím csak fokozott. Mert kik képezik a tipikus Piros Sipkásokat? Szociológiai nyelvezetben legegyszerűbben azt mondhatnánk, hogy többnyire a veszteseket, de semmiképpen sem a nyertesek többségét. Hanem inkább a másodgenerációs kolozsvári, szocialista lakótelepi, alacsonyabban képzett, a munkaerőpiacon marginálisabb, anyagilag szerényebb, munkás-származású rétegek fiatal és román anyanyelvű képviselőit (IRES, 2011). (Még egyszer, nem csak ezeket, de inkább őket). Akik számára az U több, mint szórakozás (a CFR 1907 fanok többsége számára a szurkolás gyakorlata szocializációs és szórakozási-kikapcsolódási forma): biztosabb anyagi alap hiányában a társadalmi identitás stratégiai jelentőségű bázisa, egyik legfontosabb azonosulási objektuma. Itt elsősorban az erőszakosabb kemény magra utalunk.

A létbizonytalanság mértéke egyenes arányban növeli a klubbal való azonosulás mértékét: így aztán minden, ami az U esetében sportkudarc, az a fanatikus Vörös Sipkás számára ugyanolyan mértékű társadalmi kudarccá, katasztrófává válik. A kemény galeritagok erőszakosságának oka a munkásszármazásúak nagycsoportjának masszív társadalmi térvesztése, lényegében süllyedése, amire a CFR 1907 sikerei minduntalan emlékeztetnek... Az erőszakosságuk pedig lázadás azon rend – pontosabb gazdasági viszonyrendszer - ellen, amiben mindez bekövetkezhetett. Magyarán, mivel az U támogatóinak kemény magját többnyire a lefele mobilisak vagy társadalmilag stagnálók képezik, az erőszakosságuk tulajdonképpen az osztályharc rejtett formája, ami legalább annyira irányul a hatóság ellen, mint a „rendes” CFR szurkoló ellen. Az „erőszakos” U szurkoló–„békés” CFR szurkoló viszonya úgy is értelmezhető, mint egy radikális kísérlet a való világban, pontosabban munkaerőpiacon és a tág társadalmi mezőben való egyenlőtlen viszony erőszakos úton való megváltoztatására tett kísérlet. Ugyanis kapitalista gazdaságra jellemző egyenlőtlen, kizsákmányoló viszonyrendszerben az ideáltipikus U szurkoló alkalmazója („patronja”) éppen a CFR szurkoló profiljának felel meg... Más szavakkal, a U–CFR kapcsolat útja a munkaerőpiacon keresztül vezet.

Hogyan alakult a város gazdasági profilja? Az utóbbi Népszámlálásokból származó statisztikai adatsor szerint a város az elmúlt évtizedben egy radikális változáson esett át. Miután a„füstös” nagyipart az ötvenes-hatvanas években idetelepítették, azt a ’90-es évek során a átszervezték és privatizálták, vagy bezárták, ami teljes mértékben átszabta az ágazatok közötti viszonyt: a szolgáltató, kereskedelmi, IT- illetve az akadémiai szektorok váltak dominánssá az időközben majdnem teljes mértékben eltűnt iparral szemben.

A gazdasági ágazatok szerinti eloszlását vizsgálva észrevehető, hogy struktúrája a rendszerváltást követő években jelentős mértékben megváltozott. Míg az 1992-es népszámlálás idején a város lakosságának közel fele (46,39%) a feldolgozó iparban dolgozott, ez az arány az elkövetkező tíz évben csaknem megfeleződött (28,3%). Ugyanakkor jelentőset növekedett a szolgáltató szektorban dolgozók aránya: 1992-ben arányuk 40,56 százalék, 2002-ben pedig már meghaladta a 60 százalékot. A legnagyobb növekedési ütemet a kereskedelem, a közélelmezés, a szállodaipar (több mint 10 százalékos növekedés), valamint az oktatás (több mint 3 százalékos növekedés) jelentette.

Mindez természetszerűleg eredményezte az U-s szurkolók számának csökkenését, szemben a CFR szurkolók növekedésével.  A munkásosztály számarára ugyanis lecsökkent, a fehérgallérosoké pedig megnövekedett…

Magyarán, az U–CFR rivalizálás során felszínre kerülő erőszak nem más, amint egyfajta osztályharc... Amire aztán még az etnikai méz is rákerül...

Na, de lássuk mi lesz ma a stadionban? Megismétlődnek a tavaszi események?

Fociológia - Kezdődik a válogatott lejtmenet

 „Ma nagyon megverjük a görögöket!” – fogadkoznak a „Trikolórok”, a „Nemzeti tizenegyek”; értük dobban huszonkét millió szív, a lélekben sárga színű a nemzet minden egyes tagja, aki nemzeti mezben egy emberként szurkol a tévé előtt. Mintha elfelejtettük volna, hogy a 2008-as „kisíklást” leszámítva a romániai fociválogatott 2000 óta egyetlen nemzetközi turnén sem vett részt. A soron következőn sem fog, a mai eredménytől függetlenül. (Mi még jól állunk, okoskodunk, hiszen a jövendőbeli ellenfelek, az ősellenség magyarok már 1986 óta nem szerepeltek egyetlen nemzetközi turnén sem. És egyébként is, az amerikai vébén majdnem bekerültünk a legjobb négy közé...) De ha ma jól megverjük a görögöket, akkor semmi baj nincsen, a jövő szépen hangzik.

A társadalomban semmi sem történik teljesen véletlenül: szociológusi szemmel nézve a dolgokat, mindennek megvan a maga szabályszerűsége, (kulturális) mintája. Ez a sporttal és a focival is így van: társadalmi beágyazottsága révén egy jól kitapintható és megragadható minta mentén „működik” – vagy a foci esetében éppen nem működik. De mindennek megvan a maga útja, rendes kerékvágása. Mire lehet számítani?

„A kudarc”. Nulladik számú szakasz. Éppen elvesztettünk egy kvalifikációs sorozatot; magyarán ezúttal sem jutottunk ki a nemzetközi turnéra (legyen az VB vagy EB). Kis idő múlva kiderül, ez nem is tragédia, igazából nem is a kijutás volt a cél, hanem a csapat újjáépítése, a fiatalítás, az új tehetségek felfedezése, a modern foci legújabb kihívásaihoz való alkalmazkodás. A vezetőség és az edző utólag kijelenti, a tényleges célt elértük: feldeztünk néhány fontos játékost, most már csapat a csapat, kialakult a kemény mag... E téren hajszálra hasonlítanak Anghel Iordanescu, Victor Piturca és Razvan Lucescu nyilatkozatai a 2002-es VB, a 2004-es EB, vagy a 2006-os és 2010-es VB, 20012-es EB majd a 2014-es VB kvalifikációk kudarcai után.

„Örök álom”. Első szakasz.  Semmi baj – érvel a hazai fociszövetség (örökös vezetője) és az éppen aktuális edző –, okoltunk hibáinkból, a következő selejtezők esetében minden a legnagyobb rendben lesz, most már biztosan kijutunk (ami már statisztikailag is esedékes, hiszen olyan régen nem szerepeltünk igazi bajnokságon, ennél rosszabb igazán nem lehet, „a jövő szépen szól”). A levegőben lebeg az Arany-generációs nagyhatalmi múlt (1990-2000), a nemzet tele megnyugtató optimizmussal, jöhet a revans.

„Szép remények”. Második szakasz. Tüzetesebben szétnézünk a közelmúltban kisorsolt csoportunk rivális tagjai között. Belátjuk, optimizmusunk indokolt: csupa „kicsi-csapat”, kevés az igazi kihívó, és azok sem a régiek már; eljött a mi időnk! Ha időnként az „ellenséggel” kerülünk egy csoportba (mint a magyarokkal a 2002-es VB selejtezőiben, de a 2014-es VB és 2016-os EB esetében is), akkor az plusz motivációt jelent. Direkt jó, hogy így alakult!

„Tűzpróba”. Harmadik szakasz. Elkezdődnek a körmérkőzések, ezzel az első félrelépések, pontvesztések. Például Albániával 1-1 (2010), Litvániával 0-3 (2008),  Norvégiával 0-1 (2002), Olaszországgal 3-0 (2000). Rosszul kezdünk, de csak önhibánkból nyer az ellenfél, még semmi sem veszett el, amúgy is a nagy csapatok ellen szoktunk igazán jól játszani. Ha azokat megverjük, a többi gyerekjáték. Senki sem tökéletes, mi sem, csak jobban oda kell figyelni a játékra, illetve a bírói tévedésekre vagy a rossz időjárási viszonyokra. Vadásznak ránk; de ami nem öl meg, az megerősít! Egyébként is társasjáták, mi sem lehetünk mindég veretlenek, nem évényesül mindég a papírforma – így beszél a sportsajtó, a sok sport talk-tévé, a hivatalos nyilatkozatok. Közben kiderül, nincsenek kicsi-csapatok, sokat változott a foci az utóbbi hónapokban, nehezen nyerünk, inkább vesztünk...

„Poraiból újjaéledő Főnix”. Negyedik szakasz. Nem gyűlnek a pontok, de még van matematikai esély a továbbjutásra. Tulajdonképpen semmi sem veszett el, csak az összes hátramaradt meccset meg kell nyerni. Képesek vagyunk rá, korábban is volt rá példa, nagy nyomás alatt jobban szokott játszani a csapat - folyik az önámítás (de ez lényegében csak az 1989-es román-dán 3-0 és az 1993-as Wales-Románia 0-1 utolsó és legfontosabb meccseken jött be). Most az ellenfélen a sor, hogy pechje legyen, de nekünk ügyelnünk kell, hogy szerencse mellénk szegődjön, mert a „labda kerek”. A 2010-2011-es EB portyán is erre lett volna szükség, de most sem sikerült. Ebben a szakaszban lép színre a leghíresebb válogatott focista: Csepökát. Meccsenként feltűnően gyakran elmegetik, neve lassan beivódik a nézők agyába. Legfontosabb szereplése a 2001-es, Szlovénia elleni (1-1) 2002-es bukaresti VB tétmérkőzésén történt, azóta állandó kerettag.

„A bukás”. Ötödik szakasz. A papírforma mégis bejött, ezúttal is itthonról, tévében nézzük majd a meccseket. Kicsin múlott, nem figyeltünk oda amikor kellett volna, nem volt szerencsénk, rossz volt a gyep, előnytelen a meccs-sorrend, hamar jött a tél, hosszű volt kér bajnoksági forduló közötti pihenő időszak. Kicsi ország vagyunk (hiába lelkesek és vérünkben a foci). Kevés a pénzünk, nem vagyunk jó fogyasztók, nem akarnak bennünket a nagyhatalmak, a FIFA és az UEFA...  Egyébként is, ez az egész nem a fociról szól, hanem a pénzről, biznisz ez a javából – kiveszett már a fair game, ellenünk csaltak a bírók, „meg volt nekik üzenve”. Így nyilatkoznak a sportvezetők, de csak a bőrüket mentik. Tipikus eset a Dánia-Románia (2-2/2003) meccs utáni cécó: a svájci Urs Meier majdnem egy perccel hosszabbította meg a meccset, ami alatt a dánok egyenlítenek, mi meg kiesünk; jött a nemzeti gyász és az email-özön a játékvezető kontójára. Később a FRF hivatalosan is panaszt tett a UEFA fórumainál, a Románia-Norvégia (0-1/2002), Norvégia-Románia (1-1/2003) alatti „ellenséges” bíráskodást és Meier ténykedéseit panaszolva. A román-dán eredményt (2-5/2003) hivatalosan is a rossz gyep (a „homok-ügy”) számlájára írták, akárcsak a román-francia döntetlent (0-0/2011); a konstancai román-szerb mérkőzés kimenetelét (2-3/2009) pedig egy félreértésből adódó igazságtalan öngólnak tudták be az illetékesek...

„A bűnbak”. Hatodik szakasz. A felócsúdás után elindul a felelősök felkutatása, azonosítása. Hamar kiderül, az állam nem támogatja eléggé a hazai focit, túl sok a középszerű idegen játékos a hazai bajnokságban, a focisták elkényelmesedtek, már semmit sem jelent nekik a nemzeti lobogó, oda minden büszkeségük, csak pénzt akarnak keresni... Mutu részeges volt és fejébe szállt a dícsőség (2011), hibázik a kapus (román-örmény meccs, 1-1/2004). Az edző sem vált be igazán; vagy túl makacs (V. Piturca/2011, 2012, 2014), vagy kezdő ezen a szinten (R. Lucescu/2011), vagy csak a pénze után fut (Bölöni, L./2001), esetleg nem érett még erre a feladatra (Gh. Hagi/2001), régiek a módszerei (A. Iordanescu/2004). Kerül mentség bőven.

A végeredmény meg ugyanaz. Talán Csepökát a megmondója, hogy miért.

Fociológia - A beépített huligán - Vakmerő rendőr, erőszakos drukker vagy naiv antropológus?

BANNON, James (2013) A beépített huligán. Budapest: Candover ISBN 978-963-08-7189-1
(Eredeti címe: Running with the Firm, 2013)

Érdekes és lebilincselő riport-regénnyel jelentkezett a rendőrből színésznek és írónak állt James Bannon. A beépített huligán című nemrégiben magyarul megjelent könyve jó eséllyel pályázik a leggyakrabban idézett “focikönyvek” sorába, amit jelenleg Nick Hornby Fociláz című önéletrajzi jellegű műve (még) toronymagasan vezet.

Jó tollú szerzőnk nem szakkönyvet írt, egyszerűen igyekezett minél valósághűbben leírni azt, amit a hírhedt londoni Millwall futballklub Bushwackers elnevezésű huligán-csoportosulásának kényszerű tagjaként megélt és megtapasztalt. Feszültségből és veszélyes akciókból pedig nem volt hiány… A 335 oldalon futó lineáris történet látszólag egyszerű: a nyolcvanas évek végén, a tatcherizmus és a gazdasági szerkezetváltozás kontextusában a fiatal, de annál bevállalósabb rendőr rizikós megbízatást kap feletteseitől: be kell épülnie a világ egyik legfanatikusabb és a legfélelmetesebbnek tekintett szurkolói bandájába, hogy őket kifürkészve a rendőrség megfékezhesse az akkoriban igencsak széles körben elharapódzott szurkolói erőszak jelenségét. Ő meg belevág, pedig legkisebb fogalma sincsen, hogy mi vár rá és hogy egyáltalán megússza-e élve. Erre persze csak a “terepmunka” megkezdése után kezd egyre gyakrabban gondolni, de nem adja fel, sőt ellenkezőleg, egyre inkább belejön huligán szerepébe.

Bannon könyvének több olvasata is lehet. Egyfelől, tekinthetjük az ambiciózus rendőr személyes sztorijának, hiszen ő végső soron mindenki másnál sikeresebben teljesítette a rábízott feladatot. A világvárosi környezetben ténykedő késői modern Jelky Andrásunk futballhoz kapcsolódó és kocsmák, stadionok környékén zajló kalandtörténetei önmagukban is érdekesek, akárcsak azok a figurák, akikkel közvetlen kapcsolatba, sokszor szó szerint test- és ököl-közelbe kerül. Itt a Millwall-os kemény magra, a rivális huligánbandák vezéreire vagy az erőszakos rendőrökre és a szükségszerűen színrelépő femme fatale-re egyaránt gondolhatunk, akik körül a nagyszerűen prezentált tömegverekedések folynak.

Másfelől pedig - ez az olvasat sokkal érdekesebb - tekinthetjük egy olyan “sűrű leírásnak” és/vagy antropológiai “terepnaplónak”, amely mély betekintést enged egy olyan jelenség bugyraiba, amit testközelből csak nagyon keveseknek sikerült vizsgálni-kutatni. A könyvnek ez a szála lenyűgöző: naturalista részletességgel mutatja be ennek az erőszakos szubkultúrának természetét, értékeit, hierarchiáját, tipikus cselekvés-mintáit és működési logikáját, nyelvi kódrendszerét, erőszakhoz való viszonyát, skacos attitűdjeit, szolidaritásformáit. A szobafestőnek álcázott fedett rendőr beépülési folyamata kiválóan illusztrálja a drukkerek rekrutációs mechanizmusát, a fokozatos beavatás átmeneti rítusait és próbáit, de a szurkolók érző-érzelmes, emberi, nemes oldalát is. A Bannon könyv egy nagyon értékes insider szempontú empirikus anyag; a volt “zsernyák” nem teoretizál, hanem nagyon bölcsen csak láttatja ezt a mára ebben a formában letűnt, sokak számára csak a médiából ismert jelenséget: a nyers futball-huliganizmust.

Továbbá, tekinthetjük módszertani segédanyagnak is - mondjuk W. F. Whyte (1943) “utcasarki társadalma”, H. J. Gans (1962) “urban jungle”-je mellett - amiben élesben érhető tetten a  terepkutatók által megtapasztalt going native folyamat etikai problémája. Bannon nem önként lesz szurkoló, hanem a londoni rendőrség bízza meg ezzel a nemes feladattal. (Whyte és Gans önként, tudományos ambíciók által fűtve költözik be a bostoni North End-re illetve West Side-ra). A “bennszülött” státus Jim számára életbevágó: ha kiderül, hogy rendőr, egyszerűen felkoncolják (ő maga egyszer szemtanúja egy ilyen szerencsétlen esetnek, de nem léphetett közbe). Megbízható kell legyen, ezért ő maga kénytelen “demonstratív célzatú” huligán hőstetteket megvalósítani. Ez az elmerülési folyamat nagyon érdekes, mert hamarosan hírnévre tesz szert, a “fejesek” maguk közé fogadják, a huligán sorkatonák pedig sok esetben tőle várnak utasításokat, a vendégszurkolók ellen több ízben vezet erőszakos rohamot. Ez - szükségszerűen - vezet egy terepkutatók számára ismerős erős belső feszültséghez, a “külső” (rendőr) és “belső (egyre elkötelezettebb huligán) közötti súlyos morális konfliktushoz: akiket börtönbe kellene juttasson, azok közeli barátai lesznek, akik sokszor mutatják meg igazi és őszinte emberi arcukat. A másik módszertani probléma, ami jól kiviláglik a futballhuligán könyvből az a kutató hatása a kutatott jelenségre: az olvasó számára teljesen világos, hogy a Millwall-i huliganizmus átalakult Bannon beépülésével. Az akciókban teljesen résztvevő rendőr nem megfigyelte, hanem hathatósan alakította a szurkolói erőszakot - szervezett, rohamot vezetett, más csapatok drukkereivel verekedett. Mondhatni, generálta az erőszakot, hiszen ellenkező esetben felfedik valódi kilétét. Ez módszertani dilemma a javából.

Végül, a Bannon által készített beszámolóból is jól látszik, hogy a huliganizmus problémáját a nyolcvanas években a média és a politikum felnagyította, a közéletet egy morális pánik jellemezte, aminek perverz hatása volt a szurkolói erőszakra: a drukkereket az esetek többségében maguk a rendfenntartók hergelték, provokálták vagy egészen egyszerűen szakszerűtlenül kezeltek feszült helyzeteket, amik szurkolói erőszakot, tömegverekedéseket, tulajdon ellen elkövetett rongálásokat  eredményezett. E tekintetben akár vicces is lehet, hogy Bannon a rendőrségnek készített napi jelentéseinek jó részében az egyenruhás kollégái által elkövetett túlkapásokról számolt be… De tény, hogy a rendőrség szerepének felismerése az erőszak eszkaladációjában vezetett oda, hogy ma a stadionokban civil stewardok ügyelik fel a rendet.

A beépített huligán egy jó könyv, a labdarúgás jelensége iránt érdeklődők számára kötelező, de kiemelten ajánlott a terepmunka művelői számára is. 

Fociológia - Focilabda a hölgyek feneke? Futball és maszkulinitás.

Könyv trailer - Péter László (2013) Fociológia. Társadalmi konfliktusok tematizációi a nyilvános sportdiskurzusokban. Kolozsvár, kézirat

Az 147-149 oldalak alapján, Első Rész: A futball szociológiája, Foci és maszkulinitás fejezet, Esettanulmány.

Goluri si Goale, MediaPro, Sport.ro. 
Esettanulmány a maszkulinitás és futball kapcsolatára egy romániai „sportműsor” példáján

A futball és szexualitás kapcsolatára vonatkozó korporációs maszkulin felfogásra jó példa lehet a sport.ro tematikus sportcsatornán 2009-ben sugárzott tévéműsor, aminek sokat sejtetően a Goluri si Goale[1] címet adták a producerek. A nehezen lefordítható műsorcím egy nyelvjátékra épül; a magyar nyelvben nincs a szavaknak neme, a román nyelvben viszont igen. Ezt használja ki az elmésnek gondolt szófordulat: a gólok (nem létező) nőnemű többesszáma ugyanis meztelent jelent. A gólok és meztelenek nevén nevezik a műsor lényegét: a huszonhét adást megért szexi sporthíradó (2009 áprilisa és októbere között sugározták) a két fiatal műsorvezető hölgy (alig huszonéves lányok) nyilvánvaló és minden bizonnyal értékelendő testi kvalitásaira épült. Miközben sporttal kapcsolatos „híreket” olvastak fel, fokozatosan megváltak amúgy is elég hiányos ruhadarabjaiktól. A műsort „a sport sava-borsaként” promoválták, de a lényeg természetesen a lányok testi bájain volt, amelyeket nagylelkűen explicit formában be is mutattak (az ágyéktájékát leszámítva, ami miatt a kommentelő tévénézők eléggé sokat siránkoztak a G&G honlapján). A cirka huszonötperces „hírműsor” intrójában nyilvánvaló vizuális kapcsolatot érzékeltettek a focilabda és a lányok buja feneke között: a labda fokozatosan alakult át, pontosabban asszimilálódott a műsorvezető lányok hátsójával, azt sugallva, hogy mindenkori fiatal női tompor és focilabdabda között természetes és organikus kapcsolat van/kell legyen. A spot-mondén hírek ebben az egyenletben teljesen háttérbe szorultak, tulajdonképpen külföldi és hazai ismert és irigyelt focistákról, azok modellkedő feleségeikről vagy aspiráns barátnőikről szólt, esetleg magukról a vetkőző lányokról. Estenként reklámokat mutattak be, amelyekben futballsztárok rendszerint kozmetikai cikekket promováltak.

A show a felnőtteknek szánt XXX filmekben bejáratott leszbikus elemekre épült, a lányok nem csak maguk idomait, hanem olykor nagylelkűen a társuk vonalait is meg-meg simogatták. A használt nyelvezet tejes mértékben lefedte a Nylund (2007) által leírt csávós „new lad” fogalmi repertóar teljes skáláját: a műsorba olykor vendégszereplésre meghívott más lányokat szisztematikusan „bunătăți”-nek (jó nők) vagy „prospături”-nak (friss husik) hívták, aminek nyilvánvaló szexista és hegemón maszkulin fennhagja tagadhatatlan. Már a lányok (kitalált) nevei is erre utaltak: az erotikus kicsengésű Roxy, Micky vagy Taboo Girl, Gina, Bianca a megtestesített-objektivált, minden társadalmi jelentésétől lecsupaszított, nyers testiségre redukált maszkulin vágyálmokat reprezentálta. Tovább, a kétértelműség, a nemiségre utaló egyéb szlenges-skacos megfogalmazások ismételten beépültek a használt nyelvezetbe. A szexualizált tárgyak említése is organikus részét képezte mind a híreknek, mind pedig a videotudosításoknak. Olyan laszcív szavak, mint például orális, mozgásszabadság, élvezet, teljesítmény, szerv, izgató, méret, szőke, tüzes rendszeresen elhangzottak a műsorban.

A G&G gyakorlatilag a hegemón maszkuliniás mintáját reprodukálta: a nőket érzékieknek mutatta be, akik elsődleges szerepe a férfiak fizikai igényenek hatékony és önzetlen kielégítése, akik a férfiakhoz képest alárendelt szerepben vannak, boldogolásukat a férfiak gazdagságához kötik. A mások oldalon pedig, ha a sugallt férfiszerepeket nézzük, akkor futballkedvelő férfiak két szélsőséges szerepben találják magukat. Vagy tesztoszterontól túlcsordult, libidinózus szexmániások, akik dúsgazdagok, világhírűek és szexuális tárgyként fogyasztják a tökéletes testű tüzes és csak  szexuális kielégülésre vágyó bombázó fiatal nőiket, vagy ellenkezőleg, a futballrajongó „mikrobisták” mind frusztrált, magányos szexelvonásás tünetektől szenvednek, akik blokklakásukba berekedve a tévékészülék túlsó oldaláról sóvárognak az elérhetetlen Roxykra és Ginákra...

Könnyen sejthetjük, hogy a gazdasági válság elején a romániai maszkulin szerepek objektív állapotai valahol máshol keresendőek.

---

[1] Esettnulmányunk a G&G első, hatodik, tizenkettedik és huszonnegyedik részének a vizsgálatán alapul. Részletesen lásd http://www.sport.ro/goluri-si-goale [2013.03.27.]

Fociológia - Foci és média: a futball pornográfiája

Könyv trailer - Péter László (2013) Fociológia. Társadalmi konfliktusok tematizációi a nyilvános sportdiskurzusokban

Az 125-136 oldalak alapján, Első Rész: A futball szociológiája, Foci és média fejezet, A foci pornográfiája című alfejezet

A mediált futball hatásai^[1]

Péter László

 Bevezető

A posztdemokratikus társadalmakban^[2] gyakori probléma a népesség politikai passzivitása, közéleti kérdésekben való alacsonyfokú mobilizálhatósága. A kritikai elmélet (Habermas, 1995) részletesebben is felvetette, miszerint a tömegmédia szórakoztató szerepe egy passzív fogyasztói attitűdöt kultivál, ami egyértelműen negatív hatással van a népesség politikai szerepvállalására. Az alacsony aktivizmus, a tüntetéseken való részvételi hajlandóság hiánya az entertainment és az infotainment egyenes következménye (Taylor – Harris, 2008). Mindez természetesen az eliteknek megfelelő helyzetet teremt. Ebben az egyenletbe kiemelet szerep jut a médiában széleskörben „forgalmazott” sportnak, különösképpen a futballnak. A továbbiakban a mediatizált futball két idevágó aspektusát fogjuk tárgyalni: a foci pornográfiája mellett a hiperreál focit. Amellett érvelünk, hogy mindezek az állampolgárokat passzivitásra, fogyasztói szerepük megerősítésére (is) szolgál.

(...)

A mediatizált futball következményei

Legtöbb esetben, amikor a futballra gondolunk, akkor tulajdonképpen az a közvetített (mediated) focit jelöli: a népesség jóval nagyobb hányada néz tévében meccseket, mint ahányan kilátogatnak a pályára.^[3] Ez nem is meglepő, hiszen míg mindenkinek van tévékészüléke, addig relatív kevés azon városok száma, ahol élvonalbeli focicsapat is működik. De a rajongók szerencséjére számos csatornán „belebotolhatunk” a mediált fociba: az elő közvetítések, a tévéhíradók adásai, a meccsek előzetesei, a sportolókkal, edzőkkel, különféle szakemberekkel készített interjúk, a következő forduló trailerei, a betelefonálós és elemző műsorok tucatjai, valamint a sztárfocisták piaci értékének alakulásairól szóló napi tudósítások, a fociklubok írott történetei, a legendás játékosok önéletrajzai, a mindenféle figyelem középpontjában álló sportolók magánélete, szerelmeik és szakításaik, a pletykák és találgatások akarva-akaratlanul „beviszik” a futballt az életvilágunkban, azt mindennapjaink szerves részévé teszik. Nem is beszélve a virtuális tér nyújtotta eszközökről – a blogok, Facebook és Twitter oldalak interaktívvá teszik a rajongó-sportoló közötti interakciót és kommunikációt; okostelefonra optimizált app-ok sokasága gyakorlatilag valós idejű informálódást biztosítanak a kedvelt focista vagy klub életében bekövetkezett legapróbb részletekről is.^[4] Nem is beszélve a performens Xbox, Nintendo vagy Playstation konzolokra tevezett két- vagy újabban háromdimenziós játékokról, amelyek azt is lehetővé teszik, hogy virtuálisan „csapattársai” legyünk kedvenc csatárunknak, „vele egy csapatban kergethetjük a labdát”, „vívhatjuk meg küzdelmünket” az ősellenség csapatával. A focival kapcsolatos merchandise termékek (kiemelten a perszonalizált mezek, labdák, figurák, sálak, könyvek, táskák, sapkák), szurkolói magazinok és kiadványok (fanzine) skálája folyamatosan bővül; ezek mind részei azoknak a méditermékeknek, amelyek a futballra épülnek. A szatellites és kábeles televíziózás nyomán tematikus sportcsatornák tucatjainak műsorát követhetjük, a nichésedés eredményeképpen kizárólag futballra specializált csatornák, rádióadók, újságok, websiteok százai váltak az érdeklődő nagyközönség számára elérhetővé.^[5] Magyarán, a jelenkori poszt-modern korban a sport, de sajátosan a futball természetes összetevőjévé vált a média- és a társadalmi landscape-nek. (...)

Ezekből kifolyólag, az elektronikus média, valamint az internet és mobil eszközök globális térnyerésével a sport, különösképpen a futball szerepe és jelentősége óriási mértékben megnövekedett: hétről-hétre százmilliók által követett, elkészített-marketált-fogyaszott termékké, tévéműsorrá vált, ami közvetett módon kihatott a labdarúgás gyakorlatára és intézményére, a szurkolók társadalmi-demográfiai összetételére, a stadionok arculatára és jellegére. Ebben a fejezetben erről a kérdéskörről fogunk beszélni. Vázoljuk a futball kommodifikációjának és kommercializációjának folyamatát, bemutatjuk a foci pornográfiáját, majd a hiperreál futball érintése után a mediatizáció nyomán megváltozott  szurkolókról és a stadionról, mint mediatizált társadalmi térről fogunk néhány alapvető kijelentést tenni. Fejezetünket tömör összefoglalóval zárjuk.

A média hatása: a futball, mint fogyasztható termék

A nyolcvanas években elterjed kereskedelmi televíziók olyan szórakoztató műsorok kidolgozására vállakoztak, amelyek nézettsége profitábilis lehet a gazdasági alapon működő, közszolgálati csatornák alternatíváiként^[6] megjelent médiavállalkozásoknak. (...) 

Az élőben közvetített futballmeccsek gyakorlata is ez időben kezdett kialakulni  (Boyle – Haynes, 2004). Érdekes módon kezdetben a klubok elzárkóztak a közvetítések lehetőségétől, attól tartva, hogy a nézők ennek hatására nem mennek majd ki a meccsekre (addig a közszolgálati televíziók vasárnaponként a forduló eredményeit összefoglaló műsorral jelentkeztek) (Goldblatt, 2006). Az igazi áttörés Angliában a Taylor Report elveinek a gyakorlatba ültetésével a szattellit és kábeltévék rohamos térnyerésével következett be (Boyle – Haynes, 2004), ami a műsorszórás liberalizációjával robbanásszerűen tört be a háztartásokba. A kereskedelmi csatornák sugallatára 1992-ben átszervezték a bajnokságot, létrejött a pusztán kereskedelmi elvekre épülő Premiership; az alkalmazott elvek gyorsan és radikálian átszabták a futball arcát: igazi paradigmaváltásra került sor, amit a többi európai ország majdnem azonnal átvett (uo.).

A foci tévéműsorrá alakításához át kellett alakítani a huliganizmusba fulladt késői mondern foci működésének alapjait; ebben a UEFA hathatós segítséget nyújtott a nemzetközi meccsek szervezési szabályainak megváltoztatásával, amit már az 1990-es VB-n alkalmaztak. A legfontosabb prioritás (mint közügy) a huliganizmus jelenségének visszaszorítása, a stadionokban elharapódzott erőszak azonnali megfékezése volt (erre már a nyolcvanas évek legvégén is tettek néhány radikális lépést, a jelenség kriminalizálásával, az elkövetők szigorú megbüntetésével, pályától való tartós vagy örökös eltiltásával).

Lényeg, hogy a média és a szponzorok, valamint a futball közötti háromoldalú megállapodások nyomán, amit a kormányzat messzemenzően támogatott (lást a Taylor Report, 1989) a foci és a televizó között egy szimbiotikus viszony alakult ki, ami azota is sikeresen működik. A kábeltévé exponenciális térnyerésével a kereskedelmi televízók befolyása folyamatosan növekedett a futball jelensége felett, ami természetszerűleg vezetett a futball teljeskörű kommodifikációjához és kommercializációjához (Kew, 1999). 

Magyarán, a fociból a marketing hatékony elveit követve „szépen csomagolt” termék lett, amit széleskörben eladnak a bővülő médiapiacon. Ezzel a kapcsolattal mind a foci, mind pedig az elterjedő kereskedelmi televíziózás kölcsönösen jól járt; a futball televizualizálódott, a televízió pedig sportifikálódott. (...) Más szavakkal a foci egy jól eladható tévéműsorrá vált. Ennek előfeltételei a következők voltak.

Egyfelől, a stadionokat átépítették. Kötelezővé tették, hogy a korábbi teraszokat (itt csak állóhelyek voltak) szabályos, egymástól elválasztot szektorokra osztott ülőhelyekkel rendelkező és kényelmes lelátókká alakítsák át. Ezzel csökkentetették a stadionok befogadó kapacitását, de növelték a nézők feletti kontrollt, hiszen azokat „székhez kötötték”, az eladott helyjegyek alapján folyamatosan nyilvántarthatóvá vált, ki hol tartózkodik. Ezzel párhuzamosan az állójegy intézményét végérvényesen megszűntették.

Másfelől, nem csupan a stadionokat, de a környékét is sűrűn bekamerázták, a CCTV révén egyféle panoptikummá alakították át (lásd Bale, 1994): a nézők tudatában vannak, hogy folyamatosan megfigyelik őket, ezért kisebb eséllyel vállalkoznak erőszakos, devináns cselekedetekre, hiszen a felelősségre vonás esélye is jóval nagyobb.

Aztán, szigorú beléptetési rendszert alakítottak ki, aminek következtében ellenőrizhetővé vált, mi kerül be a stadionba. A kapuknál mindent elkoboznak, amit a nézők potenciálisan erőszakos cselekedetekre használhatnak. A beléptetési rendszer eleve elhelyezi a nézőket a stadion szigorúan ellenőrzött terében, ahol a mozgásuk korlátozott (csak oda ülhetnek, ahová a jegyük-bérletük szól, máshová egyszerűen nem is juthatnak el).

Továbbá, lebontották a nézőtéret a lelátóktól elválasztó kerítést.^[7] Ezzel növelték a nézőkben a felelősséget, de egyben látáványosabbá is tették a játékot: a nézők  közelebb kerültek a pályához, a kerítés meg nem rontotta a látásviszonyokat. Sok esetben az egyenruhás rendfenntartókat – akiket puszta jelenléte rendszerint provolkálta a nézőket, hiszen azok úgy érezték, hogy eleve devinánsoknak, rendbontóknak tekintik – civil stewardokra cserélték.

Végül, teljesen megváltoztatták a jegypolitikát. A jegyek árát megemelték, elsősorban a bérletvásárlásokat ösztönözték (a bérletesek állandó kilensekké váltak, akiket sokkal könnyebb volt szocializálni és ellenőrizni). (Giulianotti, 1999; Kew, 1999; Boyle – Harris, 2004 nyomán).

A fenti intézkedéseknek dramatikus következményi lettek: a korábbi munkásosztálybeli, csapat iránt mélyen elkötelezett nézők javarésze szabályosan kiszorult a stadionból: a magas jegy- és bérletárakat egyszerűen nem tudja megfizetni. A médiával szövetséget kötött korporációs világ szereplőinek, a szponzoroknak, pont ez volt a szándéka: ahhoz, hogy a fociból reklámhordozó termék váljon, a mediált foci környezetének (stadionnak és a nézők társadalmi összetételének) is át kellett alakulni (Goldblatt, 2006; Holt, 1998). A focit, mint tévéműsort és a vele/általa reklámozott kereskedelmi termékeket a potenciális fogyasztók köréhez, a középosztály igényeihez és habitusához kellett kalibrálni: ami konformista nézőket, esztetizált nézőtereket, és családbarát stadionokat feltételezett (uo.).

Az, hogy a média hatására a posztmodern foci eladható termékké vál, az a foci gyakorlatát is megváltoztatta: a jelenséghez szorosan kapcsolódó szereplők (edzők, klubvezetők, sportszakemberek) elvesztették befolyásukat a stratégiai ügyek intézése, adminisztrálása felett, a média és a szponzorok javára (Kew, 1999), akik a döntéseket kizárólag a profitabilitás szempontjai szerint hozzák meg. Magyarán, a foci, mint intézményesült és szakszerűen alakítandó rendszer és a média viszonya egyenlőtlenné vált: a média tőkeképző logikája felülírja a futball szakmai elemeit. E tekintetben szemléletes a meccsek idejének programálása. A meccseket nem a sportszakmai kritériumok (teljesítménymaximalizálás, minimális sérülési esélyek, megfelelő  időjárási feltételek) szerint programálják, hanem a televízió műsorpolitikája szerint: akkor, amikor a reklámozott terméket célcsoportja legnagyobb eséllyel nézi tévéműsorként a meccset (este, prime time időben, munkaidő után a rating növelése érdekében). Sőt, a gyakorlatban a „minden nepra egy meccset” logika érvényesül, hiszen a bajnokság meccseit péntektől hétfőig programálják, kedden, szerdán és csütörtükön a BL és EL mérkőzéseket láthatjuk; a válogatott mérkőzéseit pénteken és kedden. 

(...)

A média által követett szempontok: a profitmaximalizálás, reklámok penetrációja, a célközönség tévénézési szokásainak való megfelelés. Továbbá, a média a futball gyakorlatát is a saját igényei szerint formálja: a játékszabályokat, a formátumot, a meccsek időpontjait is előírja-meghatározza profitjának növelése érdekében. Például a lesszabály legutóbbi megváltoztatása a játék látványosságának és dramatizáltságának a célját szolgálta: a ritkább offside, több gól, több akció, látványosabb meccs érdekében. A döntetlen tétmeccsek hosszabításai több szünetet, tehát több reklámot, és implicite magasabb profitot jelententek a médiának, szponzoroknak és az UEFA-nak, FIFA-nak.

(...)

A mai látványfutballra a média sajátos logikájának az érvényesítése következtében a narrativitás (a futball egy sztori jó és rossz főszereplőkkel, tanulsággal), az intimitás (a játékos „kedves ismerős”, lásd a futball pornográfiáját később), a kommodifikáció (a foci nem más mint termék, látványos tévéműsor, amiben reklámozni lehet; a játékos pedig kétlábon szaladgáló hatékony reklámhordozó), és az időszegmentálás (teátrálisan felépített epizódok – felállás, rajt, szünet, újrakezdés, gólöröm) jellemző (Kew, 1999).

Mindebben gazdasági, politikai és instrumentális racionalitások érvényesülnek. A gazdasági racionalitás a média, a szponzorok és a hirdetők érdekít érvényesítik és jelenítik meg. A politikai racionalitás a nemzetközi sportrendszer (UEFA, FIFA és nemzetállamok elitjének) cáljait érdekeit fejezi ki a nagy sportesemények szervezésében (például hol legyenek a versenyek, milyen közpénből finanszírozott beruházásokat eszközölnek, milyen szimbolikus töltettel töltik meg a rendzvény megnyitóját, záróönnepségét, melyik elitcsoport növeli ezzel a legitimitását), az instrumentális racionalitás pedig a professzionális attítűdöket, a játákosok és edzők szakértelmét és minőségét prezentálja. Lényeg, hogy a gazdasági és politikai racionalitások dominanciája a mediált futball felett erodálja, minimalizálja a sport eredeti szellemiségét – a posztmodern futball már nem ludikus játék, hanem médiatermék, ami a szórakoztatás célját szolgálja (entertaining product) (Kew, 1999; Boyle – Haynes, 2004), a korporatista médiakultúra kiemelt jelentőségű vizuális terméke, egy rendkívül hatékony és népszerű reklámhordozó. A továbbiakban nézzük meg miben áll ez a látávány: a foci pornográfiája és hipperealitása példáján mutajuk mindezt be.

A foci pornográfiája

A Boudrillard (1990) által használt kifejezés a jelenlegi előadásszerű, látvány futball jelenségére vonatkozik. A foci pornográfiája^[8] (pornography of football) a pályán történő események széleskörű, majdnem teljes láttatása-ábrázolása, ezek közvetlen látványa és a tévénéző kíváncsi figyelme közötti háromoldalú viszonyrendszerben nyilvánul meg (lásd Giulianotti, 1999; Van Houtum – Van Dam, 2002). Az ilyetén értelmezett „kendőzetlen” futball három, véleményünk szerint egymással szervesen összefüggő szinten nyilvánul meg.

Az első szinten a meccs közvetítési módozatait találjuk. A digitális technikai feltételek és ultramodern technológiai eszközök – nagyfelbontású kamerák, felfüggesztett és mobil videofelvevők, több látószögű lencsék, nagy hatósugaró térmikrofonok, lassítást, képkockánkénti léptetést biztosító hardverek, operatőrök és rendező közötti kommunikációt biztosító kütyük, gyors képvágó- és szerkesztő szoftverek, széles palettát felölelő zenei aláfestést tartalmazó adatbázisok, előregyártott címkék – segítségével a produkciós rendezők mindent be- és felmutatnak, láttatnak a tévénézővel. A tévéközvetítések technikái között kiemelt helyet foglalnak el a nagyítások, kitakarások, apró részletek naturalisztikus bemutatása; az alkalmazott eljárások, következtében semmi sem marad rejtve a nézők szeme elől – pont mint a pornó esetében, ahol a nyers részletek mellett elvész az egység, a dolgok mögöttes varázsa, a néző saját képzelete és fantáziája. A nézőnek már nincsen szüksége saját képzelőerőre, az operatőrök és vágók kész, rendszerint standardizált képekkel szolgálnak.

Ebben a logikában a játékosok mozgását hosszasan lekövetik, több kamerával és váltakozó szögekből, amit nagyon gondosan megkoreografált svenkek, valamint a kifinomultabb technika, a találékony fahrtok^[9] segítségével oldanak meg. A beközelítések (zoomolások), a visszamutatások során alkalmazott meglepő vágások, valamint az eseménysor csúcsaként kialakított, a felfokozás technikájával lövéssorozatban, lassított tempóban, katarktikus zenei aláfestéssel, szekvenciálisan fokozva mutatják vissza a gólrúgást, mint igazi „ejakuláció-aktust”. A gólörömöt, mint kielégült, örömteli állapotot is hasonlóképpen ábrázol a high-tech közvetítés – minél fontosabb a gól és minél rangosabb a találkozó, minél magasabbak a tétek, annál gondosabban felépítve, megkomponálva.

A tévéközvetítések tökéletesedésével a tévénéző közönség számára ma már alig maradt valami, amit ne láttatna expliciten a lencse. A játékos ebben az egyenletben, mint férfi test ábrázolt.^[10] A néző számára már nem marad titok a játékos érzelme (gólöröme vagy vereség okozta bánata), hiszen a HD felbontás nyomán arcának legapróbb rezzenése, testének legkisebb mozdulata is lekövetett; a mikrofonok eredményeképpen hallható, amit társának mond, a zoomok nyomán feltárul labdarúgó tetoválása, extravagáns hajfonata, esetleg térdműtétének friss heghelye.^[11] Nem is beszélve a játékosok által viselt sportmezek márkájáról, a perszonalizált focicipők személyes jellegű bezoomolt feliratairól...

(...)

A mindenre kiterjedő láttatás következtében a néző gyakorlatilag részese lesz az eseményeknek, mintegy „benne van” a játékban, akárcsak a játékos, aki ez által „belép” a nappaliban is – a 3D-s és surround közvetítések nyomán még hangsúlyosabban. De ugyanakkor a varázstalanított, részletessége miatt lecsupaszított, demitizált és konkrét, közvetlen képek nyomán mindez pornografikussá is válik.

Második szintje a futball pornográfiájának a televízió (rádiókészülék, internet, táblagép, mobil) széleskörű jelenléte és növekvő befolyása a nézők otthonában, magánéletében, intimitásában (nem csupán a nappaliban, hanem a hálószobában, konyhában, sok esetben a fürdőszobában, esetleg gyerekszobában), szinte teljes életében. A kommunikációs eszközök habituális használata és az általuk közvetített populáris kultúra termékeinek széleskörű, kritikátlan fogyasztása szükséges feltétel, hogy a foci-pornó kérdéskör egyáltalán megnyilvánulhasson (a média és foci általános kapcsolatáról lásd előző alfejezetünket). Más szavakkal nézni is kell a meccset, lehetőleg kritikátlanul...

A harmadik szint a meccseket kontextualizáló információk tartalmának körére vonatkozik. A mérkőzések előtt (és után) a média a potenciális és tényleges nézők figyelmét igyekszik maximálisan fokozni és a meccsekre irányítani/megtartani annak érdekében, hogy a futball-játék, mint tévéműsor minél nagyobb nézettséget (ratinget) produkáljon. A tudatosan kultivált celeb-kultúra^[12] (Taylor – Harris, 2008) a játékosok magánéletének, intimitásának, mindennapi viselkedésének paparazzó módon, esetleg pletykaszerű tálalására, hírszerű „meg- és kibeszélésére” épül. A szórakoztató tömegipar így a fogyasztókban egyfajta voyeur-attitűdöt (Calvert, 2009) alakított ki, ami teljessé teszi az alfejezetünk legelején megnevezett láttatás-látvány-kíváncsi figyelem hármast, ami a futball pornográfiájához vezet. A mesterségesen fenntartott kíváncsiság tehát nagyon fontos konstitutív tényező.

(...)

Összességében elmondható tehát, hogy a futball pornográfiája a posztmodern média közvetítési technikájának, a nézők voyeurizmusának, a mesterségesen kreált és felépített látványnak az egyenes következménye; nem más, mint nézői képzelet varázsától lecsupaszított teatrális játék hiperreális képe, ami a szórakozás, hangulatos kikapcsolódás célját szolgálja. Mindez felülírja a futball tulajdonképpeni értelmét, a gólt, végső soron a győzelmet vagy veszteséget: lényeg, hogy a néző mindent lásson, semmiről se maradjon le...

A továbbiakban nézzünk meg a média focira gyakorolt másik érdekes következményét – a hiperreál focit és ennek társadalmi következményeit, a mögöttes érdekeket.

---

^[1] Média alatt a mai tömegkommunikációs eszközök teljes spektrumát értjük, de kiemelten a televízió kumulált hatásait vázoljuk.

[2] Lásd például Crouch (2004) posztdemokratikus tézisét.

^[3] Romániában például a felnőtt népesség 42 százaléka állította 2011-ben magáról, hogy érdekli a futball és „futballkedvelő” (eredeti futballszlengben „pasionat de fotbal” vagy „microbist”: olyan valaki, akit végérvényesen „megfertőzőtt” a foci vírusa). Sőt, a futball iránti érdelődés mértéke növekvőben van (egy évvel korábban ez az arány csak 34 százalék volt). Továbbá, a népesség 65 százaléka úgy nyilatkozott, hogy tévében (is) szokta nézni a meccseket, 19 százalékuk főleg a rádióban hallgatja a mérkőzéseket, és szintén 19 százalékuk jár ki is jár a meccsekre (IRES, 2011). 59 százalék azonban különféle okokból soha nem jár ki a stadionba (uo.).

^[4] Mind iOS, mind pedig Android rendszert futtató okostelefonokra, táblagépekre optimizált app-ok tucatjai közül választhatunk ingyenes (lite) vagy fizetős (reklámmentes HD) verziókban; Cristinao Ronaldo, Lionel Messi és a hozzá hasonló sztárokról és klubokról szolgáltatott információk rendezett és sport, magánélet, szerelem, rajongók, kiemelt események szerint kategorizált formában jutnak el az érdeklődőkhöz.

^[5] A digitális technológia elterjedésével megsokasodtak nem csupán a globális sportcsatornák (például Eurosport 1, Eurosport 2, SkySports 1,2,3,4, SkySportsItalia, SkySportsGermany, Sport1, Sport2, ESPN America, Canal+Sport), hanem a különféle sportágakra specializálódó tévéállomások is. Mára már nagyon sok focira (SkySport Football, Canal+Futbol, Canal+LigaDigital), ökölvívásra (Premiertime), autózásra (Motors, SkySports F1 HD, Racing UK), klasszikus focira (ESPN Classics) szakosodott tematikus csatorna létezik; de olyan rétegsportokra is mint yachting (Nautica Channel), bike és görkorcsolya (ExtremeSport), sakk (ChessTV), golf (Golf TV), halászatra-vadászat (PVT, F&h TV) jut legalább két rivális tévéállomás. Mindez Romániára is igaz, a fentiek többsége mellett a ott vannak a DigiSport (1, 2, 3), DolceSport (1, 2), Gsp Tv, Sport 1, Sport.ro, csatornák – többek között. Újabban a csapatok saját tévécsatornát is alapítanak, önálló műsorokat gyártanak és forgalmaznak; ilyen például a Barca TV, Chelsea TV, ManU Tv – hogy csak a legismertebbeket említsük.

^[6] Itt Nyugat-Európára, elsősorban Angliára gondolunk, de a trend kisebb eltéréssel a többi európai országban is hasonló trendet követett. Kelet-Európa az 1989-es rendszerváltások nyomán az így kialakult trendre csatlakozott.

^[7] Ez ebben a formában Angliára, Spanyolországra, Skóciára, Hollandiára, Portugáliára jellemző gyarkoltak. Németországban alacsonnyabb plexiglass (láthatatlan) kerítéseket szereltek fel. Olaszországban továbbra is vannak magas kerítések. Romániában az új Arénákban a német plexiglass rendszer van terjedőben, a rági stadionokban mág megvannak a kerítések.

^[8] A pornográfia, vagy közismertebb megnevezéssel a pornó nehezen meghatározható fogalom (más szavakkal bizonytalan az erotikus és pornografikus, a sértő és elfogadható, megengedett és tiltott közötti határvonal felállítása). Jelentése időben és térben erősen változó, kultúránként illetve társadalmi rétegenként is nagy variációt mutat (Plummer, 2002). Ennek ellenére a pornográfia alatt nemi testrészek és/vagy aktusok, szexuális jelentésű tárgyak explicit, szexuális izgalom keltése céljából való ábrázolását értjük, ami megsérti a domináns kulturális normák által decensnek tartott kifejezési módozatokat (lásd például Henslin, 2004; Carrol, 2007).

^[9] A svenk - panning, az a filemzési technika, amikor az állványról, egy rögzített szögből forgatják a kamerát; a fahrt pedig azt a mozgó filmezést jelöli, amikor a kamerával az állvány is mozog, például sínen, felfüggeszett huzalon, légbalonnal vagy röpített, távvezérlésű kishelikopterrel.

^[10] Egyes elméletek szerint a nők futball iránti növekvő érdeklődése ezzel is magyarázható (Hadas, 2011).

^[11] Beszédes e tekintetben a FC Barcelona – PSG mérkőzésen (Barcelona, Nou Camp, 2013.04.10, Bajnokok Ligája negyeddőntő) a cserejátákosként kispadon kezdő Lionel Messi megasztárra irányuló pronografikus figyelem az élő követítés során. Messi az előző heti meccsen Párizsban a PSG ellen lesérült, felépülése és szerepeltetése kérdéses volt. Mivel nem épült fel teljesen, mint jeleztük, a kispadon kezdett. A meccs dinamikájának függvényében több kamera azonnal mutatta a reakcióit és gesztusai: ahogyan körmét rágja, szemét becsukja, gesztikulál, szomorkodik egy-egy a pályán elpuskázott lehetőség után – a beleérző szurkoló vele együtt élhette át a focista játékosi gyötrelmeit, emberi szenvedéseit, ami a néző szeme előtt, teljes valóságában és lecsupaszítva, expliciten zajlott. Gólpassza után a néző az öröm és elégedettség drámáját láthatta nagy részletességgel a 69.-percben beállított Messi révén. A hazai bajnokság meccseinek a közvetítései is hasonló logikát követnek: mind a DigiSport, mind pedig a TVR HD vagy DolceSport csatornák HD minőségben és több mozgókamera segítségével közvetítenek. Az UEFA által magasfokon standardizált közvetítési követelmények miatt egy hazai csapat BL meccsének romániai közvetítése nem sokkal marad el a sztárcsapatok közvetétési módjától. Romániában, a hazai bajnokság mérkőzéseinek a közvetései kiemelt figyelemmel kísérik az edzők exteriorizált, sokszor egyenesen vulgáris viselkédéseit, közönséges káromkodásaikat, illetve a főszereplői szerepbe avanzsált  játékvezetők játékosokkal való vitás, polemikus megnyilvánulásait.

^[12] Az a minta, amiben a társadalmilag helyesnek, elvártnak, követendőnek, tehát normatívnak tekintet viselkedéseket a média által kreált ismert személyek viselkedésével azonos. A celebritások legfontosabb vonása az ismertségükben nyilvánul meg; rendszerint a különféle tehetségkutatók, vetélkedők és reality-show-k tagjai közül kerülnek ki, és akik rendszeresen szerepelnek a médiában (a kérdésről részletesebben lásd Taylor – Harris, 2008)