Társadalmi problémák – A nemek harca és a tesztoszteron-kockázat

Egyértelmű, hogy a köztudat egyik ismert „sztárja” az adrenalin, háttérbe szorítva egy másik „sztárocskát”, a tesztoszteront. Az extrém sportokat, az akciófilmeket, az energiaitalokat, a katasztrófa-turizmust gyakran mint „adrenalin-emelőket” reklámozzák. Azt sugallják, hogy a minőségi szabadidő egyenértékű a magasfokú adrenalinnal. Már-már mitikus vált a mellékvese által termelt epinefrin hormon és neutrotranszmitter (tudományos nevén reklámozni a Red Bull-t nem lenne túl jó ötlet).

A tesztoszteronról már jóval kevesebbet beszélnek, ha igen, akkor a szexualitás kapcsán. Azonban ennek a hormonnak a szerepe nem redukálódik a férfias nemi jegyek szabályozására, a nemi vágyra. Szerepet játszik az agresszív viselkedésben is. De köze van a nemek közötti arányhoz is. Nézzük meg hogyan.

Tény, hogy a társadalomban több a nő, mint a férfi. Bár több fiú születik mint lány, számbelileg (összben) a gyengébb nem mégis dominál (statisztikai értelemben, nem társadalmilag). Ennek több oka is van: a nők átlagban többet élnek, fizikailag erősebbek a férfiaknál (másképpen belehalnának a terhességbe), kisebb az elvárás velük szemben, így kevesebb stressz éri a nőket, miközben nagyobb a korspecifikus mortalitás a férfiak esetében. Itt jön be a képbe a fennebb emlegetett hormon.

A jelenséget a szociológus szakma tesztoszteron-kockázatnak nevezi. Mi ez?

Arról van szó, hogy több tizenéves fiú hal meg, mint lány. A növekedő mennyiségű tesztoszteron miatt a fiúk több és nagyobb kockázatokat vállalnak, mint a hasonló korú lányok. A fiúk egyszerűen több veszélyes cselekedetre „adják a fejüket”, sokszor szó szerint. Őket a tesztoszteron mellett a társadalmi szerep-elvárás is hajtja, hogy a lányoknak bizonyítsanak, nekik imponáljanak. Az olyan kockázatos tevékenységek, mint például a fáramászás, a mélyvízbe való ugrás, gyorsvezetés és a mindenféle „virtuskodás” pedig áldozatokat szed. Nézzük csak meg az autóbalesetben nemi és korösszetételét. Jó részük huszonéves legényke – csoportosan hullnak el az utakon (régebben a csatatéren). Ezek összességében akkora nagyságrendűek, hogy a nemek közötti arányokra is közvetlenül kihatnak.

(Ha egy kocsmában több lányt látunk, mint fiút, akkor ennek egyik oka a tesztoszteron-kockázat).

Társadalmi problémák – Facebook-lázadás? Egyiptom esete a fogalmakkal

Az egyiptomi események uralják a globális médiák tartalmát. Ami a netizen és a netroot mozgalom kifejeződése, az elkeseredett Facebook-generáció média-lázadása. Hiszen a feliratok többsége angol nyelvű, nekünk tévénézőknek is közvetlenül üzennek. Érdekes azonban, ha megnézzük hogyan nevezik (címkézik) az eseményeket.

Leggyakrabban az uprising fogalmat használják, korábban a riot kifejezést, ami lázadást jelent (itt az angol nyelvű hírcsatornákra gondolok, mint a CNN, BBC News és a Sky News). Még véletlenül sem a revolt (engedetlenség, tömegfelháborodás) vagy a forradalom (revolution) kifejezést, amit viszont az Al Jazeera gyakran emleget (Egyiptomban be is tiltották). Van-e valami érdekes a megnevezés mögött?

Véleményünk szerint igen. Hiszen a Nyugat dilemmában van és ez a fogalmakban is kifejeződik. A nyugati hatalmak nem akarnak radikális váltást, hiszen elveszíthetnek egy hűséges és stratégiai szövetségest. Az arab világ egyik része a rendszer megváltozását látja kívánatosnak. A nyugati felkelés és a radikálisok által preferált forradalom két egymástól eltérő vízió mentén értelmezi a történéseket. A fogalmak pedig ezeket kiválóan illusztrálják. De mit is jelentenek ezek szociológiai szempontból? Erre vessünk egy gyors pillantást.

A nemkonvencionális tiltakozásnak különféle formái vanak. Ide tartozik a lázadás, a vele rokon a zendülés, a felkelés, a rebellió illetve a forradalom. Különbségek vannak azonban a jelölt realitás, illetve a követett célok tekintetében, úgyszintén azon társadalmi kontextusok között, amelyekben mindezek megnyilvánulnak. A zendülés rendszerint egy formálisan rögzített hierarchikus rend „egyenruhás” tagjainak (alacsonyabb beosztású katonatisztek, matrózok) erőszakos megnyilvánulásaira vonatkozik, akiknek engedetlensége a vezető személye ellen irányul; azt akarják tisztségéből eltávolítani. A zendülést rendszerint tudatos tervezés előzi meg. A felkelés kifejezés a rendi társadalomban az agrártevékenységekkel foglalkozó népesség feudális úr elleni vagy a munkát szabályozó intézmény ellen irányuló erőszakos megnyilvánulására érvényes fogalom. Manifesztálódását tekintve a zendülésnél intenzívebb, több személyt implikál, és kevésbé tervezett. Tipikus formái a parasztlázadások vagy rabszolgalázadások. Mindkét esetben a mezőgazdaságban foglalkoztatott népességről van szó (jobbágyok vagy rabszolgák), akik a fennálló munkaviszonyok ellen tiltakoznak, más eszköz hiánya révén erőszakosan. A zendülés és a felkelés is elsősorban tiltakozás.

A rebellió a felkelés erősebb formája, aminek nem csupán gazdasági jellege van, hanem szélesebb körű célokat követ: egyaránt feltételez politikai és társadalmi célokat, amelyeket tudatosabban, szervezettebben és apparátusok (például verbuvált paraszthadsereg a Münzer Tamás vagy Dózsa György esetében, vagy akár reguláris fegyveres hadserege az Amerikai Függetlenségi Háború legelső szakaszában) révén valamint formális(abb) vezetők segítségével igyekeznek elérni. A végső cél a társadalmi viszonyrendszer radikálisabb megváltoztatása. Több mint tiltakozás, mert valami érdekében is síkra száll. Szokás inszurgenciának is nevezni, ami incipiens forradalmat jelent. A forradalom az egész társadalmi berendezkedési forma teljes és gyökeres megváltoztatását célozza. A sorból a legintenzívebb; a forradalom implikálja a legtöbb szereplőt, egyértelműen transzformatív célja van. Habár ez is a városban történik (a fővárosban) nem is szokás a városi erőszak formái közé sorolni. Miben különbözik a felsorolt erőszakos formákhoz képest a lázadás (riot)?

Egyrészt, a lázadás kvázi-spontán, modern jelenség. Másrészt, tipikusan nagyvárosban nyilvánul meg, ahol az urbanizáció mintája és a társadalmi viszonyok igazságtalan volta miatt (a rabszolgaság öröksége, az intézményes szegregáció, a szegény népesség térbeli koncentrációja adott övezetekben, diszkrimináció és sztereotipizálás) a városi populáció számottevő része tartósan marginalizált és kirekesztett, „elnyomott”, bár a törvény szerint szabadok. Civil szereplőket implikál, akik meg vannak fosztva a tiltakozás más, legitim eszközeitől – egyszerűen a többség nem figyel rájuk, eltekint tőlük. A városi lázadásoknak nincsen kikristályosodott célja, többnyire kollektív érzelmi-affektív indulatok erőszakos kifejezései, amelyek címzettje az állam, annak szimbolikus megtestesítője, a tulajdon, ritkább esetben pedig egy másik közösség tagjai. Rendszerint specifikus társadalmi kategóriákat (városi szegények, etnikai-faji kisebbségek, éhezők, focidrukkerek, anti-globalisták), szűkebb korcsoporthoz tartozókat (fiatalabb, átlagban 35 év alattiakat) és túlnyomórészt férfiakat implikál.

Egyiptomban most valami ilyen történik: több mint lázadás, valamilyen sajátos felkelés, de azért nem forradalom. De az is könnyen meglehet, hogy a Facebook miatt valami új fogalmat kell kitalálni a helyes megnevezésre!

A közösségi hálózatok már a tudományos fogalmomtárra is kihatnak!

Társadalmi problémák – Terroristák és terrorizmus. Amivel továbbra is számolni kell

A legutóbbi moszkvai Domogyedovó reptéren történt öngyilkos merénylet csak újabb bizonyítéka annak, hogy a terrorizmus veszélye továbbra is fennáll, a gazdasági válság ellenére (hiszen ilyenkor a szükséges anyagi források is apadnak). De miről is van szó, pontosabban mit kell terrorizmus alatt érteni? Vessünk a továbbiakban erre egy gyors pillantást.

A terrorizmust nem egyszerű meghatározni, mert ahhoz kell egy viszonyítási alap, egy mérce. Ez rendszerint a társadalmakban fennálló törvényes rend; ez szabályozza milyen intézmény milyen körülmények között alkalmazhat erőszakot az állampolgárok vagy más állam(ok) ellen. Más szavakkal, az erőszak alkalmazása állami monopólium (hadsereget, rendőrséget, titkosszolgálatokat, határőrséget, csendőrséget csak az állam tarthat fennt). Tehát a törvényes erőszak kizárólagos jog. Ezzel szemben áll az illegális erőszak, amit a társadalom egyes csoportjai alkalmaznak az állam, vagy más társadalmi csoportok ellen. Ez utóbbi jelenti a terrorizmus jelenségét (ha az állam alkalmaz illegálisan erőszakot, akkor azt terror-nak, vagy állami terror-nak nevezzük).

Az előbbiekben láttuk, hogy legegyszerűbben úgy határozhatnánk meg, mint bármiféle illegitim erőszak használata, bárki ellen. Egy taktika, egy harcmodor. Leggyakrabban: emberrablás (ennek legitim formája az őrizetbe helyezés), túszejtés (vs. letartóztatás), repülőeltérítés (vs. feltartóztatás), robbantás (hatástalanítás), gyilkosság (likvidálás). Összefoglalva: a terrorizmus nem egyéb, mint olyan politikai célból fenntartott illegális erőszakhasználat, mint gyilkosság, emberrablás és robbantás.

Sokszor nem is kell az erőszakot ténylegesen alkalmazni, elég ha azzal fenyegetőznek. Meghatározhatjuk úgy, mint politikai jellegű erőszakformát, ami a közösség egészének vagy egy részének az elrettentése és a figyelemének felkeltése céljából alkalmazott. Az amerikai hatóság, a United States of America State Code szerint a terrorizmus szubnacionális vagy illegális társadalmi csoport általi, nem harcoló (non-combatant) felek ellen tervszerűen elkövetett erőszak.

Az öngyilkos merénylők robbantásai arra emlékeztetnek minket, hogy ez a jelenség továbbra is a társadalmakra leselkedő veszélyek közül az egyik legsúlyosabb (a jelenlegi válság és a klímaváltozás mellett).

Társadalmi problémák – Az intézményes diszkrimináció az óvodában kezdődik?!

„Eredeti” ötlettel állt elő ploiesti óvoda „találékony” vezetője: mivel az óvódások „beiskolázási” száma alacsonyabb az igénylések számához képest, feltételekhez kell kötni a „pályázók körét”. Magyarán, meg kell szűrni a családokat, akiknek gyerekét felveszik az oviba. Válság lévén, kéznél levő volt a legfontosabb felvételi kritérium: a szülők alkalmazotti státusa (értsd. a munkanélküli szülők gyerekeit nem veszik fel)! „Aki nem dolgozik, az ne is egyék” avagy a „munkanélküli gyermekének nem jár óvodatárs, boldoguljon a blokkok mögött, ahogy tud”... az egyik szülő amúgy is otthon van, foglalkozzon az vele! Egy további kritérium szerint azokat a gyermekek is pótlistára kerülnek, akiknek édesanyja gyermeknevelési szabadságon van (mivel ők is nagyobb eséllyel maradnak el az óvoda-költségek kifizetésével)

A dologban a legmeghökkentőbb az, hogy a „pedagógus” szerint ez teljesen rendjén van, hogy egy állami közintézmény teljesen jogosan diszkrimináljon, társadalmi háttér függvényében. Sőt, a Prahova megyei főtanfelügyelő az intézkedés helyességét emelte ki, hiszen amennyiben a család anyagi javai szűkösek, nem fogják tudni az óvodai étkeztetés díját kifizetni. „Beiratkozáskor amúgy is jövedelmi igazolást kell a szülőknek csatolni, ami bármikor szelekciós kritérium lehet. Akár kimondjuk, akár nem”

A társadalomban a legfontosabb mobilitási csatorna az oktatási rendszer. Képesítést és alkalmazható, piacon eladható tudást és képességeket szerezve az egyének felfele léphetnek a társadalmi ranglétrán (természetesen másképpen is, de ez a norma).

Az óvoda nem kötelező, azonban az intézményes szocializáció e formája – ahol a kisgyermek megtapasztalja más gyermekek társaságát, a családi kívüli világot, ahol készségeit fejlesztik – nagyon fontos; aki óvodába jár, későbbi iskolai karrierje során sikeresebb lesz azokhoz képest, akik nem jártak oviba. Pillanatnyilag a romániai állami óvodákkal komoly problémák vannak: kevés a hely, rossz a felszereltség. A magánóvodák pedig, ahol mindez megvolna, nagyon drágák. Tény ugyan, hogy az állami és magánóvodák között egyre nagyobb a minőségbeli különbség, a társadalmi gazdag-szegény törésvonal egyre markánsabban fejeződik ki aszerint, hogy ki milyen oviba jár (már aki egyáltalán járhat). Az a tény, hogy eleve egyre több gyerek marad ki az óvodai oktatási rendszerből önmagában komoly társadalmi probléma.

A szülők munkaerőpiaci helyzetéhez kötni egy gyerek óvodába járási jogát diszkriminatív - nem tolerálható magatartás. És mégis megtörténik. Sajnos ez az eset feltehetően nem egyedülálló jelenség. Amennyiben mégis az volna, akkor is arra hívja fel a figyelmet, hogy az óvodai diszkrimináció kérdése egy valós probléma.

Közvélemény és alanyai – Milliomosnak tiltakozni tilos?

Pár napja egymagában, hátán Le Băsescuval! és Le Boc-al! feliratokkal tiltakozik Kolozsvár belvárosában egy idősebb hölgy, Alice Rotta. Bevallása szerint a civil kurázsi mellett, illetve a véleménye szerint kialakulóban lévő „diktatúra” ellen nyilvánul meg. Eddig semmi különös, hiszen a véleménynyilvánítás és tiltakozás szabadsága adott. Románia pedig szabad ország. A reakciók azonban mindenképpen figyelmet igyényelnek. Véleményem szerint a Rotta féle tiltakozás gerjesztette magatartások beszédesek és példaértékűek (ha jegyet kellene rá tanárként adnom, akkor elégtelent ajánlanék). A továbbiakban a tiltakozásra adott reakciókra fogok fókuszálni.

A nagyközönség bő része közömbös abban az értelemben, hogy jó részük tudomást sem vett a tiltakozásról vagy egyszerűen értetlenül áll a gesztussa szemben. Ez máshol is így van. Egy aktívabb kisebbség – amit a kommentekből lehet „kiolvasni” – ha a gesztussal nem is, de az üzenettel rokonszenvezik, hiszen – ugyebár válság van – valakiknek mégis felelősnek kell lennie ezért; az elnök és a miniszterelnök különösen – gondolják. Azonban vannak még olyan szereplők, akikenk tiszte-feladata tudomást szerezni az ilyesféle akciókról, és akinek a reakciója normatív (példaértékű) kellene legyen. Három ilyen főszereplő van: a politikum, a média és a civil szféra (ezek persze mind sokfélék, de a politikai rendszernek önálló részeit képezik, ezért általénosságban emlegetem).

A politikum az eddigiekben teljesen ignoráns a Rotta-ügy kapcsán (bár volna benne fantázia, különösen az ellenzéki pártok részéről a kérdést marketingesen tematizálni); a civilek is mással vannak a jelek szerint elfoglalva (de az is tény, hogy minden egyéni megnyilvánulással nem is lehet, és nem is kell foglalkozni). Ami számomra érdekesebb, az a médiában eddig látottak-hallottak voltak. Ugyanis azok bő többségse egyszerű technikát alkalmazott: a kigúnyolást, a nevetségesség tételt a „Milliomos ne tiltakozzon, adakozzon!” elv szerint. A „Nincsen jobb dolga az idős asszonynak”, „Menjen főzni” a híradások kommentjeit írja le (pontosabban azok nagyarányát jellemzi).

A demokráciában a tiltakozás bármilyen legális formája alanyi jog és semmiképpen sem anyagi helyzethez kötött (voltak dicstelen idők, amikor a választás joga – a cenzusjog – vagyoni pozíció függvénye volt, amikor csak a gazdagok szavazhattak, és nem volt helyes). Az „idős asszony” stigma arra való, hogy delegitimálja a tiltakozó személyét az idősebbekkel szembeni ellenérzésekre alapozva (az idős-inaktív-szenilis tengely mentén), illetve a női mivoltot hangúlyozva. Magyarán: csendes bolond, amúgy is nő, mit tudhat...

Nos, itt van a baj. A tiltakozás idejével, formájával, üzenetének konkrétságával, hatékonyságával és kalibrálásával racionális ellenérveket jogosan fel lehet hozni, de az aktus jelentőségét és a cselekvő jogát semmiképpen nem szabad kérdésessé tenni. A fejlett demokráciákban az eliteknek és a kommentáló értelmiségieknek (akik idehaza a tévéstúdiókban köznapi hangnemben felületes véleményeket hangoztatnak a racionális vita és érvelés helyett) kötelessége meghallgatni és komolyan venni a tiltakozó szándékát – akkor is ha az ártalmatlan és nem a prefektúra ablakait rongálja. Hiszen egy potenciális választóról van szó.

A tiltakozás szimbolikus jelentősége és szerepe nem kellene a tiltakozás intenzitásának és ártalmasságának függvénye legyen.

Társadalmi problémák – Túlnépesedés I. - 2011

A gazdasági válság kérdése az utóbbi időben több egyéb fontos kérdést szorított háttérbe; legutóbb a klímaváltozás témában megrendezett és totális csőddel zárult Cancún Klímakonferenciát. Azonban a jelek szerint ebben az évben még lesz egy másik „sztár téma”: a népességnövekedés. Ugyanis az idén az emberiség megint átlép egy korábban irreálisnak tartott szimbolikus küszöböt. Az év végére átlépjük a hétmilliárdos határt. (Thomas Malthus számára a horror határa jóval lennebb volt). A növekedés tetemes része a városi lakók számát növeli, kiváltképpen a fejlődő világban – ahol máris nagy a népsűrűség és óriási a társadalmi nyomás az infrastruktúrán, a közösségi szolgáltatásokon.

Egy korábbi „váltás” 2008-ban történt. Ekkora a világ népességének több mint fele városlakóvá vált. Mára több mint 3,3 milliárd ember városinak mondható. Az előrejelzések szerint 2030-ra a világ akkori népességéből 5 milliárd ember fog városokban éli. Az ENSZ UNPF (United Nations Population Fund) becslése szerint a várható növekedés üteme Ázsiában és Afrikában a legnagyobb: 2000 és 2030 között az urbánus népesség száma megkétszereződik; így a világ népességének 60 százaléka lesz városlakó, összesen 4,91 milliárd ember, ami az 1950-es össznépesség majdnem kétszerese.

A Föld 1804-ben lépte át az egymilliárdos határt. A Huszadik Század első harmadának vége felé, 1927-re már megkétszereződött a népesség, túllépte a kétmilliárdot, de a hárommiliárdra már nem kellett sokat várni, mert 1960-ban ezen is túl volt az emberiség. Az igazi növekedés üteme csak ezután következett: 1974-ben négy, 1987-ben öt, 1999-ben már hat, idénre pedig hétmilliárdan leszünk. 2050-re (ha az ez exponenciális növekedési ütem marad), akkor meghaladjuk a kilencmilliárdot. A pesszimisták pedig tízmilliárd embert emlegetnek.

1960 óta durván 12-13 évente produkáljuk milliárdos nettó növekedést!

Ha ezt a napi rutin üteméhez arányítjuk, akkor a következő meghökkentő számokat kapjuk:

Naponta 228 262 emberrel vagyunk többen (nettóban, a halálozásokat levonva a születések számából), ami óránkénti 9511 embert jelent. Tehát másodpercenként 2,6 emberrel növekszik a Föld lakossága! Világos, hogy ez az ütem számos problémát vet fel. Erről egy későbbi bejegyzésben.

Számokért klikk ide: http://www.overpopulation.org vagy http://www.prb.org/

Fociológia – Cseferizmus. A kolozsvári CFR focicsapat mint társadalmi jelenség

Az elmúlt öt-hat évben egy újszerű és minden szempontból figyelemre méltó társadalmi jelenség terebélyesedett ki Kolozsváron (hatásaiban pedig talán egész Erdélyben): a cseferizmus. Ez a CFR focicsapat köré szerveződött, és jóval több, mint foci. De mi is ez? Vessünk erre egy tömör pillantást.

Maga a csapat és pályafutása: a siker képzete. Ha pusztán a sport és az üzlet szempontjait tartjuk szem előtt, akkor nyugodtan kijelenthető (mert jól kvantifikálható), hogy a CFR sikerpályát futott be, hiszen a harmadosztálytól a Bajnokok Ligájáig tartó utat majdnem fénysebességgel tette meg. Ez két bajnoki győzelmet és kupagyőzelmeket előfeltételezett. A CFR a hazai labdarúgásban a siker szinonimája lett, de a sportszervezés üzleti módelljét is példaértékűvé tette. Valójában ezek képezik a cseferizmus kemény magját, és annak előfeltételeit.

A csapat mint szimbólum. A CFR által elért gyors sikerek Kolozsvárt feltették a világtérképre. Egyfelől, a külföldi focisták szerződtetése olyan hálózatokat mozgatott meg, amelyek befoka Kolozsvár lett (a befok hálózatelméleti fogalom: egy elemhez a környezetéből hozzá kötött, rá irányuló kapcsolatainak mértékét jelenti – durván). Másfelől pedig, a BL vendégszereplések révén a külföldi nagyközönség is tudomást vett városunkról, sokan ide is utaztak a meccsek alkalmával, akik közül vélhetően egyesek turistaként is visszatérnek (akár rokonaik, barátaik is). A cseferizmus azonban ennél jóval több, és a Kolozsváron az elmúlt években tetten érhető társadalmi folyamatokkal fonódott össze és ezekben terebélyesedett ki. Melyek ezek?

A középosztályosodás és a CFR. A csapat és a válság előtti gazdasági növekedés teremtette középosztályosodás folyamata spontánul és termszetszerűleg találtak egymásra és kapcsolódtak össze. A fiatalabb, képzettebb és aktív életkorú felfele mobilis rétegek a maguk karierrsikereit látták visszatűkrüződni a csapat felemelkedésében. Ez a frissen megjelent középréteg kollektív szinten talált példát és azonosulási lehetőséget focisapatban. Ez magyarázza a szurkolótábor hirtelen növekedését és ennek tipikus (Románia szerte majdnem szokatlan) minőségét, már ami a stadionban való viselkedést, megnyilvánulást illeti. (A válság előtt mindenképpen ez volt jellemző, pillanatnyilag ez a réteg zsugorodik).

A helyiség-kolozsváriság és a CFR. A sikeres csoportok esetében rendszerint a közvetlen, lokális kapcsolataik erősődnek meg, amelyek a helyi identitásokat alakítják. A CFR akarva-akaratlanul a helyi, civis-urbánus identitások hordozójaként jelent meg, az „elveszett polgári múlt” letéteményesét. Ezt az 1907 dátum folyamatosan jeleníti meg – mint egy felvállalandó tradíciót.

A „magyar” elem. Ez utóbbi a kolozsváriság egyik konkrét megnyilvánulása, ami a kisebbségi létet megélő magyarság egyes rétegeire jellemző. A médiában sokszor stigmaként megjelenő vonás Kolozsvár magyarságának bő része számára az etnikai identitás nyilvános térben való megélésének alkalma, társadalmi tere, lehetősége.

A KVSC összetétele, viselkedési mintája, etnikai kompozíciója az utóbbi három fő tényező kombinálódásának mentén bontakozott ki.

Összességében tehát kijelenthető, hogy a cseferizmus igazi társadalmi jelenség, ami a sportbeli sikerekre ráépülve a középosztályosodás, a helyi identitások megerősödése, a polgári kolozsváriság tradíciója mentén működik. A CFR ezeket erősíti, a CFR-t pedig ezek a folyamatok erősítik.