Közvélemény és alanyai – Basescu és a Hayssam-kockázat

Véget ért az elnökválasztási kampány első hete. Ennek egyik „hírbombája” a Gardianul napilap által felröppentett gyanú volt, miszerint a versenyben lévő jelenlegi elnöknek köze volna a „hazai fő terrorista”, Omar Hayssam futásához. A Jurnalul National olyan szövegrészeket publikált Hayssam és egy elnöki tanácsos közötti beszélgetésből, amiben utalások szintjén Basescu elnök ismételten felmerült. Világos, hogy a sajtó napokig tárgyalta az ügyet, egyesek pedig a Professzor megnevezés alatt minden kétséget kizáróan Basescut értették.

Két mozzanat érdekes ebben az ügyben. Az egyik az elnökjelöltek relatív passzív magatartása az ügy kapcsán. A Hayssam-ügy valahogyan marginális téma maradt, a jelenlegi ellenjelöltek közül egyiknek sem sikerült igazán azt tematizálni, az egyszerű választópolgárok nyelvére lefordítani (legalábbis egyelőre). Bár sok előnnyel járt volna számukra. Várható azonban, hogy a sajtó továbbra is napirenden tartja, különösképpen, ha újabb dokumentumok kerülnek napvilágra (amire megvan az esély, ahogy a küzdelem pillanatnyi állása tart).

A másik mozzanat az elnök magatartása. Basescu egy újságírói kérdésre azt válaszolta, hogy „ez nem kampánytéma”. Más szavakkal, nem kommentálta, olyan valaminek állította be, mintha számára teljesen érdektelen lenne. Ez az attitűd jelenleg magabiztosságot sugall, azonban hosszabb távon visszaüthet. Különösen, ha újabb és egyértelmű dokumentumok jelennek meg, amit a választók egy része „elhisz” – a média azon van, hogy a választók ezt meg is tegyék. Miről van szó? Egyszerűen arról, hogy ez a magatartás visszaüthet, ha a hitelt adók száma meghalad egy kritikus küszöböt.

A politikai marketing ezt Dukakis-effektusnak nevezi. Az egyenlet elemei a következők: egy jelöltet negatív vádakkal illetik; az nem hárítja el, nem reagál rá; a téma továbbra is napirenden van; növekszik azoknak a száma, akik reakcióra várnak illetve azoké, akik hitelt adnak a vádaknak. Ennek eredménye: a jelölt hitelének romlása. A jelenség megnevezése konkrét esetet jelöl.

1988-ban Michael Dukakis (demokrata) és a George Bush (republikánus) mérkőzött meg az elnöki tisztségért. Dukakis korábban kormányzó volt Massachusetts-ben, és támogatott egy intézkedést, aminek értelmében erőszakot elkövető elítélteket engedtek szabadon hétvégére. Az egyik elítélt (Willie Horton) a szabad hétvégén gyilkosságot követett el. Bush kampánymenedzserei Dukakist egy tévé-klipben úgy mutatták be, mint a bűnözök protektora. Ez volt a híres The Willie Horton klip, a negatív reklám-kampány tiszta típusa. Duakisék erre nem reagáltak, és mire észbe kaptak (reakció hiányában egyre többen gondoltak rá úgy, mint aki a történtekért felelős) jelöljük fontos pontokat vesztett, hiszen a késői reakció mentegetőzésnek hatott. Azóta a politikai kommunikáció egyik törvényévé vált, hogy a vádakra mindég válaszolni kell (és időben).

Abban az esetben, ha a Hayssam-ügy tovább fejlődik, könnyen meglehet, hogy az elnök megbánja, miért nem foglalt korábban állást.

Közvélemény és alanyai – Politika és „erkölcs”

Az utóbbi hetek politikai eseményei nyomán a médiában egyre gyakrabban hangzik el az erkölcstelenség gondolata: a politikusok csak a maguk érdekeit követik, hazudnak, elfeledkeztek a népről…

Tény, hogy a politikai napirend és a népesség égető problémái egyre inkább távolodnak egymástól; a politikai (adminisztratív) társadalmi alrendszer és a kisemberek alkotta szociális alrendszer között egyre nagyobb a törés és súlyosabb a morális válság. Amit a gazdasági helyzet napról napra mélyít. Azonban a politika valóban „erkölcstelen” és „piszkos”, „nem rendes embernek való” tevékenység volna?

Max Weber A politika mint hivatás című könyvében amellett érvel, hogy a politikusok tevékenységét nem lehet a köztudatban használatos etikai kritériumok szerint megítélni. Ő azt állítja, hogy a politika is lehet erkölcsös, de másfajta mércével kell azt mérni.

A szociológus szerint kétfajta politikus van. Az egyik az, aki a politikából él, vagyis a politizálás a megélhetését szolgálja. A másik pedig, aki a politikáért él, akinek biztos anyag egzisztenciája van (ez utóbbi előfeltétele a politikusi mivoltnak) és a politikát hivatásszerűen, meggyőződésből, az általa vallott „ügy” szolgálatában végzi. Weber a lutheri értelemben vett hivatás léte vagy hiánya mentén kategorizál. Igazi politikus – véli – csak az lehet, aki hivatásból, és nem anyagi haszonszerzésből politizál. Világos, hogy az utóbbi tevékenysége az „erkölcsös”. Ezzel lényegében Weber egy értékkomponenst visz be az egyenletbe: a jó politikus egy általa értékesnek vallott ügy érdekében politizál. Az ügy mindég egy közösségi cél kell legyen; tehát az egyik szempont az értékracionális cselekvés.

Weber még egy szempontot visz be a politikusi tevékenység megítélésébe: a hatékonyságot. Nem elég hivatásszerűen követni a célt, hanem azt meg is kell valahogyan valósítani. Más szavakkal a jó politikus a cél elérését biztosító eszközt is meg kell találja. Itt a hangsúly az instrumentális racionalitáson van, a hatékony eszközválasztáson. Weber itt is kétféle politikust azonosít: az egyik, akit érzületetika vezérel, a másikat pedig a hatékonyság-etika. Az első típus a célhoz érzelmileg viszonyul, tűzön-vízen és mereven kitart a maga „igaza mellett”, semmilyen körülmények között nem hajlandó kompromisszumra, semmit sem enged belőle… A másik típus mindég felismeri, hogy melyek a pillanatnyilag alkalmazható eszközök, jól lavíroz a lehetőségek között, kompromisszumra is hajlandó azért, hogy a célhoz közelebb kerüljön. Weber ez utóbbit tartja a jó politikus második feltételének; ez a célracionális komponens.

A politikusokat tehát a választó két szempont szerint ítélheti meg: a hivatás és a hatékonyság szerint. Ha ezek megvannak, akkor a politikus viselkedése „erkölcsös”.

Társadalmi problémák – Drogfogyasztás: értelem és érzelem. I. rész.

Az elmúlt héten sokat beszéltem erről a kérdésről: rádióban, újságban, tévében foglaltam össze azokat a fő gondolatokat, amelyeket a szociológia, mint tudományág erről a kérdésről „mond(ott)”. Mindennek apropójat természetesen az Elnöki Hivatal Társadalmi és Demográfiai Kockázatokat Elemző Bizottság Kockázatok és társadalmi méltánytalanságok című dokumentuma adta.

A dokumentumban a szerzők felvetették annak lehetőségét, hogy a drogfogyasztást dekriminalizálják. Sajtó azonnal napirendre tűzte a kérdést (a prostitúció mellett), de a drogfogyasztás legalizálását értette alatta – egyébként hibásan. Egyes beszélők, fórumok és társadalmi csoportok inkább érzelemvezérelten közelítettek a kérdéshez, mintsem egy racionális modellben.

Mivel a drogok kérdése egy „érdekes tematika”, úgy gondolom, megér két bejegyzést. Ebben a bejegyzésben a drogok általános kérdésére fókuszálok, a következőben pedig a javaslatot magát veszem górcső alá. Nézzük meg, hogyan érdemes a kérdést megközelíteni.

A fogalmi megnevezés és jelentéskör. Már a megnevezés is figyelemre méltó: a köznapi tudat drog megnevezés alatt az éppen illegális tudatmódosító, hangulatjavító és dependenciát okozó anyagokat ért. Hasist, marihuánát, ópiumot, heroint, és egyebeket – természeteseket és mesterségeseket egyaránt. A drogok köre azonban ennél jóval tágabb: nem csupán illegális anyagok tartoznak ide, hanem a legálisak is. Az alkohol, cigaretta (nikotin), tea (tein), kávé (koffeint) és mindenféle gyógyszerek, szerek (például festék, stb.). Tehát, a drogok köre jóval tágabb. Összemérhető negatív hatással.

Ezekben az anyagokban az a közös, hogy mindenik egyéni szintű (egészségügyi, családi, személyes-depressziós), és társadalmi szintű (agresszió, konfliktus, munkanélküliség, válás, szegénység, korai elhalálozási ráták, egészségügyi adóterhek) nehézségeket, problémákat okoz – természetesen a dependencia mellett.

A drog jogi státusa. A drogok státusa kétféle: legális vagy illegális. Fontos megjegyezni, hogy a legális drogok köre viszonylag tág; káros hatásuk ellenére mindég lesznek olyan szerek, amelyek bajokat okoznak ugyan, de legálisak lesznek. Hogy miért? Csak egy szemléletes példával kell élnünk: Angliában a Nagy Francia Forradalom idején, a forradalmi láz megfékezése érdekeben az akkori elitek lecsökkentették a gin árát, támogatták a kocsmák alapítását, jelentős adókedvezményeket élveztek a fogadók – a „forradalmi kedv” sikeres csillapítása érdekében… Tény, hogy a drog a társadalmi kontroll és kizsákmányolás egyik hatékony eszköze – mondják a konfliktualisták.

A relatív jelleg. Adott anyag jogi státusa is relatív térben és időben. Egyes társadalmakban az alkohol tiltott, megint más kultúrákban a marihuána fogyasztása egyenesen javallott, a vallási processziók alkalmával (így sokkal egyszerűbb a transzcendens entitással közvetlen kapcsolatba kerülni). Vagy, az USA-ban a Prohibíció idején éppen az alkohol volt tiltott drog. Lényeg, hogy a legális-illegális határ meghúzása mindég az adott kulturális minta és társadalmi környezet kölcsönhatásának a függvénye. Ami változó.

A drogok hatása. A drogfogyasztás kérdése a szociológia meglátásában egy szerepszintű társadalmi probléma. Ez alatt két dolgot kell érteni. Egyfelől, a drogok fogyasztása – legyen az legális vagy sem – dependenciát okoz, ami megnehezíti a társadalmi szerepjátszást. A drogfogyasztó deficitesen tölti be például családapa, munkavállaló, autóvezető vagy a jó és megbízható szomszéd szerepét. Amit egyébként a társadalom elvár tőle.

Másfelől pedig, a drogfogyasztás oka (vagyis az emberek miért fogyasztanak drogokat, akár füvet otthon vagy éppenséggel sört a sarki kocsmába) is társadalmi. A drogfogyasztás szorosan korrelál (statisztikailag együtt jár) a társadalmi kudarcokkal. A társadalom által okozott nehézségek (sokkok, egyéni belső feszültségek, kudarcok) egy részére az egyének drogfogyasztással reagálnak: „bánatukat borba ölik”, vagy illegális és keményebb drogokat használnak, ami hibás kört indít el. Ez még inkább ellehetleníti a megfelelő társadalmi szerepjátszást, ami serkenti a még több drog fogyasztását… ez a spirál sok esetben fatális következményekkel jár, ha a társadalom nem lép közbe.

A társadalmi kontextus és normatív rendszer. A társadalmi problémák medikalizációja. Ez egy nagyon fontos vonatkozás, ami egyeseket a drogfogyasztás fele „taszít”. A jelenkori nyugati társadalom kulturális normája drogpárti. Valljuk be: pro-drog társadalom vagyunk. Ezalatt azt kell érteni, hogy a társadalom számos módon arra készteti a tagjait, hogy drogokat fogyasszanak. Miről van szó? A társadalom működése során számos nyomást gyakorol a tagjaira: elvárja tőlük, hogy sikeresek legyenek (minden áron), álljanak helyt az erőforrásokért való versenyben (miközben világos, egyeseknek nem fog sikerülni), a munkahelyen lépjenek előre a ranglétrán (miközben az elérhető tisztségek száma korlátozott), legyenek fittek és szépek (miközben természetes folyamat, hogy az ember öregszik) – a sort folytathatnánk. Ezek az elvárások egyénre számos negatív hatással vannak: stresszt, szorongást, idegességet, frusztráltságot okoznak, súlyosabb esetben személyes válságot. Hiszen mindenki nem lehet sikeres, de azt mindenkitől elvárják. Nos, az a fontos, hogy személyes válságok többségének oka társadalmi természetű: a piaci verseny, a társadalmilag érvényes szépségideál, a kulturális célok rendszere okozza. És mit „ajánl” a társadalom „megoldásként”? Medikális kezelést: (természetes) alapú antidepresszánsokat, nyugtatókat, pszichológiai kezelést, kémiailag tesztelt „csodakrémet”, alkoholt… vagyis legális drogokat.

Magyarán, a társadalom okozta bajokra, medikális megoldást javasol. Pedig inkább a zsarnok főnök kellene magatartásán változtasson, a társadalom kellene elfogadja, hogy nem mindenki neki nézhet úgy, mint Naomi Campbell…

Csak nézzük meg a filmek közötti reklámokat! Sokat dolgozik és ráncosodik? Vegyen ebből a krémből, Andie MacDowell esetében csodálatosan működött! Állandóan a nyakában liheg az ostoba főnöke? Fogyasszon csak barátaival Carsberget, elmúlik a baja! A stressz miatt rossz az emésztése? Ott van a Nurofen Plusz! Elment a kedve a sok kudarctól? Menjen tovább és fogyasszon Johnnie Walkert!

Ebben a pro-drog társadalomban egyesek továbbmennek, az illegális drogok irányába. De erről és a javaslatról később.

Társadalmi problémák – Lakáskérdés. Járulékos következmények: parkolás.

A lakáskérdés feszegető korábbi három bejegyzésemben amellett érveltem, hogy a kommunista modernizációs projekt urbanizációs gyakorlata jelentősen meghatározta a jelenkori romániai lakáskérdést. A masszív blokképítések öröksége számos lakhatással kapcsolatos társadalmi probléma oka: magas népsűrűség, a lakásprivatizáció, a kooperációs-deficit, tulajdonlás kultúrája, a szegénység és szegregáció csapdája valamint a jelenkori lakáshiány újabb blokkok általi megoldásának filozófiája. A „nehéz örökség” természetesen ezzel nem merül ki: az egyik éppen most bontakozik ki, éri el a kritikus küszöböt. És ez nem más, mint a parkolás kérdésköre.

Tény, hogy a blokknegyedek kommunista tervezőasztalon készültek. Az akkori rendszer az (erőltetett) urbanizációt kizárólag mennyiségi természetűként kezelte: a több városlakó, és több blokk egyenértékű volt a városiasodás magasabb fokával. Ugyanakkor ezek a tervek egyáltalán nem számoltak az idővel, mint változóval (jellemzővel, aminek értéke módosulhat) – ezek a tervek és a ráépülő városnegyedek atemporálisak voltak: egyáltalán nem kalkuláltak azzal az eshetőséggel, hogy az ott lakók életmódja megváltozhat, új igények és szükségletek léphetnek színre, hogy a negyedek (egyszer) újabb funkciókat is ki kell szolgáljanak. (Persze az akkori rendszer sokat tett azért, hogy a dolgok ne változzanak, különösen ne a kárára).

Itt most egyetlen dimenziót emelnék ki: az autóval való ellátottság növekedését, és a parkolást.

A kommunista blokk negyedek jelenleg a parkolás szempontjából teljesen diszfunkcionálisak. Harminc-negyven éve úgy gondolták, csak a kiváltságosoknak lesz autója, és azok kevesen lesznek. Így aztán a parkolás kérdését teljesen figyelmen kívül hagyták: erre szánt terek egyszerűen nem léteznek.

A helyzet időközben radikálisan megváltozott. A rendszerváltás után a blokklakók közül egyre többen vásároltak autót. Az autószám növekedéséből fakadó pakolási problémát az autótulajdonosak a korábban megjelent megoldást alkalmazták, immár valamivel szélesebb skálán. A blokkok közötti „senki földjén” (szabad és könnyen megközelíthető helyeken) kollektív összefogással garázsokat építettek. Ezek a pionírok menetközben ezt az egyébként illegális lépést a hatóságokkal karöltve legalizálták: az önkormányzat a de facto helyzetből kiindulva jövedelmi lehetőséget látott az egyébként köztéren épített garázsok adóztatásából. Ez ideig-óráig elodázta a problémát.

Az elmúlt évek gazdasági növekedésének egyik eredménye volt az autók számának soha nem látott növekedése: a Logan színrelépése és a lízinglehetőségek a „romániai álom” egyik lényegi elemének a megvalósíthatóságával is járt: egyre többen váltak boldog autótulajdonossá. Ebben a szakaszban a parkolás kérdése az érdekeltek számára már sürgősen megoldandó helyzetet teremtett: ezeket az autókat valahol tárolni kellett. Ebben a szakaszban a mikroközösség még tudott valamit kezdeni: nekilátott szisztematikusan felszámolni a még létező zöldövezeteket, a blokkok közötti tereket parkolókká átalakítani. Legtöbbször a tradíció elvét alkalmazták: minél régebbi volt egy lakos, annál nagyobb esélye volt, hogy egy imigyen kialakított „házilag előállított” parkoló gazdája lehessen. Ezeket a magánparkolókat a hivatal utólag megint kénytelen volt legálisan is elismerni, bár maga a helyfoglalás kvázi-illegális volt. Amúgy ezek a parkolóhely-kialakítások nagyon széles skálán mozogtak, annak függvényében, hogy a blokknak és a lakosoknak milyen volt a státusa és társadalmi pozíciója, valamint a környéken mekkora volt a népsűrűség.

A harmadik szakaszban, amikor a regisztrációs adót ideiglenesen eltörölték, a személygépkocsik száma exponenciálisan megugrott. Ekkor már csak az úttesten lehetett parkolni: a főbb utak így estére alvó parkolókká váltak. A mellékutcákban a hatóság megint a régen bevált módszert alkalmazta: berajzolta parkolóknak, adó ellenében.

De a főutakon ezt már nem lehetett alkalmazni. Az autók számának növekedése és a parkolás a közlekedést a robbanásig akadályozta. (A kolozsvári közlekedésről lásd egyik legelső bejegyzést). Ezt megoldandó, az negyedekben egyre több helyen tiltják meg a parkolást az utak szélén, elszállítás terhe alatt.

Mindez – természetesen – visszahat a parkolásra is: sok helyen egyszerűen nincsen ahová parkolni, és az eddig alkalmazott közösségi megoldások hely hiányában már nem operábilisak. Estére megszokott látvány lett a szó szerint hegyén-hátán, régen kietlenné vált zöldövezeten, járdán, talpalatnyi helyen parkoló autók látványa. Jelenleg egy szociáldarwinista harc zajlik az autósok között, valamint az autósok és a gyalogosok között.

Bár nem így tekintünk rá, de ez is a kommunista urbanizációnak tudható be…

Közvélemény és alanyai - Az elnök útjai kifürkészhetetlenek? Basescu újabb ötlete

A múlt héten újabb ötlettel rukkolt elő a hivatalban lévő elnök. A cinikusok azt is mondhatnák, előállt egy „olcsó megoldással”: az időszak költségsporló hangulatával összhangban azt szeretné megkérdezni a néptől, csapják-e el a törvényhozók jó felét? A javasolt népszavazásról van szó, amit Basescu elnök az elnökválasztás napjára szeretne kiíratni. Talán nem is véletlenül…

Kétségtelen, hogy ha sikerül a tervet keresztülvinnie, akkor a népszavazás növelheti az újraválasztási esélyeit. De felmerül a kérdés: ami jó neki, az egyben a demokráciának, tehát közvetetten a népességnek is jó?

A parlament képezi a demokrácia központi intézményét. A modern társadalomban a hatalom (döntéshozók) hatalomgyakorlásához szükséges legitimitását a népből meríti. A legitimitás arra vonatkozik, hogy a vezetettek beleegyeznek abba, hogy mások az ők nevükben a társadalom vezetéséhez elengedhetetlen döntéseket meghozzák, gyakorlatba ültessék, és kötelező érvényűvé tegyék. Ennek legfontosabb eszköze a választás: a modern demokráciák képviseleti elven működnek, a nép választással delegálja a hatalmat, más szavakkal ruház fel egyeseket a döntéshozásra. Lényeg a „sokak uralma”, mert ezzel elejét lehet venni a hatalom túlzott koncentrálódásának. Szintén ezt a célt szolgálja a hatalmi ágak (törvényhozás – parlament -, végrehajtás – kormány és elnöki hivatal -, igazságszolgáltatás) intézményes szétválasztása és kölcsönös ellenőrzése. Kulcskérdés tehát, hogy ezek az intézmények egymást hatékonyan kontrollálják.

Az elnök javaslata – amellett, hogy egyértelmű választási célokat szolgál – a parlament szerepének korlátozását célozza, a „kevesebb törvényhozó, kisebb kontroll” el alapján; ez pedig az autoriterebb vezetés kockázatát rejti magába (ami összeillik egyébként a játékos-elnök filozófiával).

A kezdeményezés kétségtelenül (és veszélyesen) népszerű, hiszen az elmúlt húsz évben a lakosság szemében a parlament testesítette meg az új rendszer minden diszfunkcióját, és a piacgazdaság által teremtett negatív következmények végső okát. A Barométer közvélemény-kutatások összes eredménye szerint a parlament folyamatosan a legkevesebb bizalmi indexeket produkálta. A skála másik végén a katonaság, az egyház és az elnöki hivatal áll. Amelyekről nem az mondható el, hogy demokratikusak.

A parlament működésére vonatkozó információk hiányában (értsd, az igazi munka a szakbizottságokban folyik, a plénum rendszerint legitimációs célokat szolgál, stb.) a választók az olykor sokszor alvó képviselők, a hiányzások láttán az intézményt a korrupció megtestesítőjeként érzékelik. Az elnök felvetése erre alapoz, ugyanakkor a kérdést – hamisan – mennyiségi természetűként veti fel: kevesebb képviselő, kevesebb pénz, és kevesebb korrupció.

Az igazi tétje azonban a kontroll hangsúlyának elmozdítása a „kevesek” irányába. Ami a romániai félelnöki politikai berendezkedés jelenlegi formájában is immanensen benne rejti a hatalmi túlkapások lehetőségét.

Mindezek a kockázatok a kommunizmus „hagyatékának” köszönhetően reális kihívást jelenthetnek a demokráciára nézve.

Nyílt tér – Bolhák piaca, piacok bolhái

A városszociológia egyik fő klasszikus iskolája szerint a város és annak tere, terepe a személytelenség, az atomizáció, az idegenség, és az elidegenedés helye. Más szavakkal a város, mit társadalmi tér a társadalmi kapcsolatok ellen hat, az egyéneket egymástól szétválasztja, a köztük lévő organikus kapcsolatok kialakulását pedig meggátolja. Ebben a logikában a város nagyjából egy vesztőhelyhez hasonlít leginkább, ahol a személytelen és kíméletlen verseny zajlik. Mindezeket azzal támasztják alá, hogy a közeli szomszédok alig ismerik egymást, az utcán megsérült emberen senki sem segít, a buszban az emberen nem elegyednek egymással szóba. Az udvarias figyelmetlenségről beszélünk.

A tegnap a kolozsvári AltArt műhely Viitorul probabil/Lehetséges jövő név alatt folytatta a városi terek belakásának művészi-szociológiai projektjét; ennek lényegi célja felhívni a kisemberek figyelmét arra, hogy a köztér nem csupán a helyváltoztatás közege, hanem a társadalmi és közösségi kapcsolatoké is.

Vannak-e a városban olyan terek, amelyek az emberi kapcsolatok spontán kialakulását szolgálják? Ahol az emberek „csak úgy” szóba állnak egymással? Természetesen vannak, ezek közül pedig kiemelkedő jelentőségű a Kolozsváron nagy hagyománnyal rendelkező ócskapiac, népszerűbb és a köznyelvbe beágyazott nevén, az Ószer.

Az Ószer – ami lassan egy szabad ég alatti régiségkereskedés lesz – tipikusan ilyen hely a mai Kolozsváron. A színtér, a helyzet, a szereplők tipikus viselkedése együttesen ebből az érdekes terepből tipikus szociopetális teret hoz létre. A proxemikának nevezett szakantropológiai ág (Lásd E. T. Hall Rejtett dimenziók című olvasmányos könyvét) megállapításai szerint a fizikai tér mindég társadalmi teret képez, hiszen azt emberek használják. Az emberek térben élnek, azt kulturális jelentésekkel ruházzák fel, ismeretek, tapasztalatok, érzelmek és szimbólumok tapadnak hozzá. Más szavakkal a tér mindég jelentéseket hordoz, ezzel társadalmivá válva.

Kétféle társadalmi tér van: amelyik facilitálja, katalizálja, generálja a társadalmi kapcsolatokat, interakciókat, illetve amelyik ennek ellenében hat. Vagyis szociopetális és szociofugális társadalmi terekről beszélünk.

Az Ószer egészében az „idegenek” közötti kapcsolatok irányába hat: a kötelező alkudozás, a sokszor ismeretlen termékekről szerzendő információk a potenciális vásárlók csevegését, közös okoskodást, az ár kollektív mérlegelését vonja maga után. Érdekes módon mindezt spontánul, mintegy igazolva a Hall-i tézist, miszerint a tér berendezése, az objektumok jellege, a tipikus cselekvések „összehozhatják” az embereket. Mi kell ehhez: az embereket be kell vinni az ilyenféle terekbe. Természetesen a városi tervezők tudatosan oda kellene figyeljenek, hogy az épületek közötti tér lehetőség szerint szociopetális legyen.

És most vissza az AltArt-hoz. A kezdeményezés és folyamat éppen ezért dicséretes: hiszen adott városi helyeket társadalmi terekké kíván változtatni, más szavakkal az embereket akarja „oda bevinni”, nekik „birtokba adni”, domesztikálni.

Közvélemény és alanyai – Információ és etikai vonatkozások

A tegnap este egy újságcikkre hívták fel a figyelmem (Pásztor Gyöngyi jelezte a „helyzetet”). Az „eset” dióhéjban: a kibontakozóban lévő kormányválság kapcsán „szemfüles”, de inkább smecher újságírók kormánypárti polgármestereket kérdeztek meg arról, mi a véleményük a szociáldemokraták kormányban maradásáról, illetve onnan való távozásukról.

Kényes téma lévén az újságírók számítottak arra, hogy az alanyok nem akarnak majd válaszolni, vagy a hivatalos álláspontot mondják vissza (ez a szociológusok dezirabilitásnak nevezik), megengedhetetlen trükkhöz folyamodtak. Kérdezőbiztosoknak adták ki magukat, azt mondták szociológiai felmérést végeznek, és kérdőívet szándékoznak a kérdésben lekérdezni – a polgármesterek pedig, választókorú állampolgárok lévén – beleestek a véletlen mintába. Aztán, mint akik jól végezték a dolgukat, a cikkben megadták az alanyok válaszait, illetve a nevüket is.

Ez a szakma kánonja szerint minősíthetetlen. A kutatások első egy egyik legfontosabb jellemzője, hogy a válaszadás önkéntes, névtelen, illetve hogy az adatokat bizalmasan kezelik. Részletes deontológiai normarendszer szól arról, hogy a kutatási adatokat hogyan kell megszerezni illetve azokat később értelmezni, közölni (ESOMAR szabványok). Kérdezőbiztosok a válaszadók nevét soha és semmilyen körülmények között nem kérdezhetik, azt nem tárolhatják és nem is hivatkozhatnak rá. De nem is kell. Ugyanis nem a konkrét egynek véleményei érdeklik a kutatókat (János Pista véleménye), hanem a csoport szintjére adott valószínűségi és megbízhatósági szinten kiáltalánosítható tipikus vélemény-áramlatok (a János Pistához hasonlók, illetve a tőlük eltérő csoportra jellemző vélemények) – ebből a szempontból a válaszadók nevei irrelevánsak.

A „mi újságíróink” vagy hiányoztak az etikai kérdéseket tárgyaló előadásról, vagy az egyetem közelében sem jártak. Tettük nem csak maguknak, hanem a szakmának is árt.