A város- és gazdaság fejlodésének egyik objektív, könnyen kvantifikálható (konkrét, számokban kifejezheto) mutatója az ingatlanárak alakulása: ha azok növekedo tendenciát mutatnak, akkor a változás iránya is pozitív. Kolozsvár esetében az utóbbi évek távlatában egyértelmoen megállapítható, hogy az ingatlanárak gyors ütemben és folyamatosan növekedtek. De mit is jelent ez?
A kolozsvári lakáshelyzet legalább két szempontból figyelemre méltó. Egyrészt, az ingatlanárak tekintetében Kolozsvár nem sokkal marad el a többi Közép Európa-i nagyváros lakásáraitól, jóval az országos átlag felett van. Másrészt pedig a jelenlegi lakáshelyzet egy továbbra is megoldatlan problémája a városnak, aminek – ha kello idoben nem sikerül rendezni a kérdést – hosszabb távú negatív következményei lehetnek.
A magas áraknak több oka lehet. Ezek között megjegyzendo, a város területén a kilencvenes évek elején moködo Caritas, ami akkor látványosan emelt az lakások árán – ez a hatás mára már nem érvényesül, és nem is jelentette soha a legfontosabb okot. Továbbá, Kolozsvár vonzáskörzete mindég is nagy volt, és az a rendszerváltás nyomán fokozatosan kiterjedt: a sokasodó megélhetési lehetoségek, és magasabb jövedelmek csábítóan hatnak a városban maradni szándékozó fiatal végzettekre, a kisebb városokból ideköltözni szándékozókra. Ugyanakkor, a lakásállomány szokös és korlátozott volta a piacon fokozatosan „nyomta” fölfele az árakat, egyenes arányban a népesség számának a növekedésével. Végül – és az az egyik közvetlen indoka a kirívóan magas ingatlanáraknak – más kutatási eredményekre alapozva kijelenthetjük, hogy az ingatlanpiac olipolisztikusan működik: a legnagyobb ingatlanügynökségek egyfajta „kartellt” alkotnak, ami sok esetben képes mesterségesen magasan tartani az árakat, a piaci lefele való mozgásokat ellensúlyozva.
Mindezek hosszabb távon komolyan árthatnak a város fejlodésének, mert a jelenlegi helyzet tipikus funkcionáis társadalmi probléma. Ugyanis a gazdasági növekedés biztosításához a toke mellett jól képzett munkaerore van szükség. Ez elvileg megvan, hiszen Kolozsvár az ország egyik legnagyobb egyetemi központja, patinás egyetemekkel, számos diplomással. Léteznek tervek, amelyek szerint ahhoz, hogy Kolozsvár ütoképesen helyt tudjon állni a globális versenyben, az állandó népesség száma legalább félmillió kellene legyen. Azonban az ittmaradáshoz lakások kellenek, ami nagy nyomást gyakorol az ingatlanpiacra, árnövekedést generálva. Egy adott ponton azonban a város által nyújtott lehetoségek határhaszna és az ittmaradás határköltsége negatív egyenleget teremt: beáll a fordulópont, már nem éri meg ittmaradni, hiszen az túl költségessé válik. Ezzel a város kezdi elveszíteni a kvalifikált és motivált munkaerot, ami lassítja a növekedést, valamint csökken a vonzóereje: vagyis mindenki sokat veszíthet. A megoldás a kínálat növelése mellett az ingatlanpiac szabályozása lehetne.
A kérdést tovább bonyonyolítja, hogy a lakásállomány túlnyomó többsége blokk, vagyis társasház. A lakások dönto többségét a mai tulajdonosok nem a szabad piacon szerezték meg. A kilencvenes években az állam megvált tulajdonától, a korábbi bérlok (mai szemmel nézve) jutányosan, szimbolikus összegekért vásárolták meg a lakásokat. Ezzel az állam megoldott egy hosszab távon jelentkezo nagy problémát: a garanciából hamarosan kifutó lakásállomány javításának, karbantartásának a felelosségét és költségét (ami annál súlyosabb, mert a sok tulajdonos nehezen lesz majd képes érdekeit egyeztetni, érvényesíteni illetve a sorozatos feljavítások költségét zökkenomentesen eloteremteni). Tehát amíg a tulajdonok egyéniek, addig a gondok közösek, amelyek rendezésére nincsenek meg a kollektív eljárások.
A lakókkal szemben támasztott kulturális minta is figyelemre méltó. A társadalom különféle technikákkal eros nyomást gyakorol a tagjaira, mintegy elvárja, hogy a lakók egyben tulajdonosai is legyenek az ingatlanoknak, amiben élnek. Ezért mindenki célként fogalmazza meg, hogy lakást vásároljon, mert ez a norma: „albérletben” élni egyenértéko a háztartás gazdasági sikertelenségével. Ez az „eloírás”– habár mindenkire vonatkozik –, mint mindenhol a világon, csak kevesek által teljesítheto. Egyébként a saját lakástulajdonosok átlagos aránya az EU-ban is valahol ötven százalék körül mozog. A nyomás méltánytalan is, hiszen a mai tulajdonosok többsége – mint korábban láttuk – nem a szabad piacon vásárolta jelenlegi lakását. Azt, mint a számok mutatják, ma sem tudnák megvásárolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése