A Főtér körbedeszkázása úgy tűnik valamennyire felkavarta korábbi állóvizeket. Hiszen a kilencvenes évek eleje-közepe óta (ami a „tábla” és az „ásatás”kapcsán alakult ki) a városról, annak központi teréről érdembeli közvita nemigen volt. Jelenleg is csak a magyar nyelvű médiában jelentek meg tematizáló felvetések, többnyire elmarasztaló hangvételben, és erősen „lemaradva” az eseményektől.
A pállemezek látványa vitathatatlanul jelzi, hogy hamarosan itt valami meg fog változni, és a térrendezés egy másik szakaszába érkezett. Tény, hogy a Főtér arculata változásban van: nem lesz olyan, mint volt.
A valódi kérdés az, hogy ez a változás igazából mit is jelent majd. Hogy a változásnak mi lesz a pozitív és negatív hozadéka? És kiknek? Mit nyer és veszít vele a város népessége? Meg természetesen az, hogy milyen társadalmi változásfolyamatok vezettek a Főtér arculatának megváltoztatásához?
Ha ezeket szisztematikusabban szemlézzük, talán közelebb kerülünk ahhoz a kérdéshez, „hogyan jutottunk ide”.
A kérdést egy tágabb társadalmi kontextusba kell belehelyezni, hiszen a mindenkori városok, lakosaik és a társadalmi folyamatok között szoros kapcsolat van. A városi tér sohasem, mint fizikai-geográfiai hely, hanem mint társadalmi tér releváns. A helyeknek társadalmi jelentése van, ismeretek, tudások, tradíciók, emlékek és jelentések tapadnak hozzá. Ilyen szempontból a terek a „fejekben”, az „agyakban” is vannak, nem csak adott koordináták mentén. A társadalom azonban (a benne zajló folyamatok révén) ezeket a jelentéseket a terekben belekódolja: a terek architektúrája kifejezi, leképezi az adott időben és térben érvényes viszonyrendszert. A társadalom már csak így működik; ha a társadalom változik, ha az „agyak” változnak, azok előbb-utóbb a terek módosulását is maga után vonják.
A kolozsvári Főtér arculata is így alakult ki a múlt század elején. Az akkor végbement magyar modernizációt (az ipari forradalmat, a nemzetállam kialakulását, a frissen megerősödött polgári réteg hatalmát) fejezte ki, kódolta bele szimbolikusan a Főtér architektúrájába. A tér a középen elhelyezett Mátyás szoborcsoporttal vált dísztérré, a magyar történelem iránti csodálat, az állampolgári alázat, a közösségi emlékezet lókuszává. A hely ezáltal egyértelmű jelentésű térré lett.
A folyamat a nyugati nagyvárosokban is így ment végbe, a nemzetek kialakulásának és a nemzetállami hatalom szimbolikus kifejezéseként. Ebben a logikában a főterek a nemzet és tagjai közötti kapcsolat megélésének és megerősítésének az elsődleges színterei. Ezeket a tereket a polgárok nem használják másra, mint nemzeti identitásuk ismételt megélésére. A tér és egyén közötti viszony egyenlőtlen: a tér-egyén viszonya a hatalom-állampolgár kapcsolatát képezi le. Más szavakkal, a díszterek elsődleges funkciója az egyén államba és nemzetbe való integrációja. Ezért volt olyan fontos tétje a Főtér-kérdésnek a kilencvenes években, amit a szakma csak szimbolikus térfoglalásnak szokott nevezni. Az akkori nacionalista városvezetés azért akarta mindenáron lerombolni ezt a jelentésmezőt, mert nem egyezett a maga céljaival: nem volt a román, egy olyan városban, hol a lakosok elsősorban etnikai terminusokban tekintettek magukra.
Időközben sok minden módosult, és ez (fog) látszani a Főtéren. A változás a társadalomban és a „fejekben” már lezajlott, a Főtér ezeket csupán visszatükrözi.
Tömören azt mondhatjuk, a modern társadalom megszűnt, átalakult a globalizáció és a gazdasági szerkezetváltozás kontextusában. A társadalom „kilépett” a klasszikus állami keretből, majdnem minden nemzetközivé vált, a munkásosztály jószerivel megszűnt, illetve az egyéni és kollektív identitások is átalakultak a nemzetközi migráció és a gazdasági növekedés miatt. Vizsgálatok mutatják, hogy a kolozsvári népesség többsége már nem etnikai kategóriákban gondolkodik a városi terekről. Inkább az európaiság és a nyugattal való hasonlóság jelentése kapcsolódik hozzá, mintsem a „magyar” vagy „román” jelleg. Ezt a szakma de-etnicizálódásnak nevezi. Az állampolgárok túlnyomó többsége már nem kizárólag etnikai kategóriákban tekint magára, a más tagságok egyre fontosabbakká váltak (társadalmi státuspozíció, foglalkozás, anyagi helyzet és fogyasztás-életmód függvényében).
Aztán a népesség közügyekhez való viszonya is radikális módosuláson esett keresztül. A kilencvenes évekre jellemző militáns, közügyekre odafigyelő „kritikai okoskodás” helyett a „kritikátlan fogyasztó” attitűd vált mára dominánssá, ami politikai passzivitással és alacsony hírfogyasztással jár.
Ebben a helyzetben jelenleg a Főtér ügye a kolozsváriak többsége számára a jelek szerint nem etnikai vonatkozású.
Amúgy a de-etnicizálás Nyugaton is végbement a posztmodernizáció következtében. Lásd Amsterdam, Bern, de Szeben példáját is. A posztmodern városra az jellemző, hogy a városi tereket a városban lakók mintegy „birtokba veszik”: nem csupán tisztelgésre és emlékezésre használják, nem egyszerűen „ott” vannak és „benne” közlekednek, hanem birtokba vették, használják – kiállításokra, eseményekre, pihenésre és nem utolsó sorban a közösség többi tagjaival való kellemes időtöltésre. Ebben a modellben a tér-egyén viszonya egyenlő, a nyilvános teret „belakják”.
A társadalmi változás tehát azzal jár, hogy a tereknek más funkciót ad: az integrálás mellett előtérbe kerül a szabadidős funkció.
Ebben a helyzetben az igazi tét az, hogy a kolozsvári magyar közösség többsége a „fejekben” továbbra is őrizze meg azt a jelentést, ami az etnikai terminusokban meghatározott közösséghez való tartozás tudata.
A remélhetőleg szépen restaurált Mátyás és a körülvevő épületek továbbra is maradéktalanul ott lesznek, és erre intenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése