A sors fintora, hogy a múlt hétvégi Vrancea megyei földrengés egybeesett a huszonhárom évvel ezelőtt bekövetkezett csernobili atomkatasztrófa évfordulójának előestéjével.
A jelenkori társadalmakra leselkedő súlyos veszélyeket három fő osztályba lehet sorolni; ezeket rendszerint kockázatoknak nevezi a szociológia. A kockázatok többnyire globálisak, és közvetlen vagy közvetett módon a társadalmak egészére mindég kihatnak (pontosabban adott esetekben könnyen kihathatnak). A három fő (sok esetben egymással összefüggő) kockázat: a természeti katasztrófák, a technológiai veszélyek és végül, de nem utolsósorban a terrorizmus. A leselkedő természeti katasztrófákat a hírhedt Katrina és a Tsunami, a technológia holokausztot a Csernobil és részben a Y2K (az évezredváltás és számítógépes dátumrögzítés vélt problémája), a terrorizmust pedig a 9/11 fémjelzi és szimbolizálja.
Miben állnak az olyan súlyos természeti csapások, mint az erős fokozatú földrengések, és mit tehetnek a társadalmak védekezésképpen? Ha egyáltalán tehetnek?
A földrengések, hurrikánok, áradások elsősorban természeti jelenségek, de társadalmi károkat okoznak. Csak a szemléltetés kedvéért: az elmúlt harminc évben a 4-es és 5-ös fokozatú hurrikánok száma (mint a Katrina, vagy legutóbb a Gustav és Ike) megkétszereződött; 2007-ben Nagy Britanniában több mint 350 ezer embert érintettek az áradások, amelyek a legsúlyosabbak voltak az elmúlt 60 évben; Ugyanabban az évben, Bangladesben, a világ egyik legszegényebb országában, az áradások 1,5 millió lakást pusztítottak el, és 8,5 millió embert károsítottak meg. Indiában pedig 30 millióan szenvedtek a természeti csapások miatt.
A szociológia a fentieket úgy kezeli, mint fizikai problémák. Hatásaik egyértelműek – a következményeiket sokszorosan negatívak, és lefolyásuk nem ember által ellenőrzöttek. Megkülönböztetjük azonban magát a természeti csapást (páldául a földrengést) annak következményétől, valamint társadalmi előfeltételeitől. Sok esetben a természeti jelenségeket a társadalmak okozzák: túl sor erőforrás vonnak ki, az nem képes kellő ütemben regenerálódni, túl sok szennyező anyagokat bocsájtanak ki, túl sok szemetek termelnek… a természet pedig idönként visszaüt. Ezt szokás képletesen ökológiai bumerángnak nevezni, vagy természeti visszacsapásnak.
A katasztrófák (mint a társadalmi problémák sajátos, „véletlen” típusa) szociológiája a múlt század közepén jelent meg, kezdetben még nem önálló szakágként, hanem a szociológia egyik kutatási témájaként. Az ötvenes évektől kezdődően, a hidegháború kontextusában hirtelen megnövekedett a katonai indíttatású érdeklődés a biológiai és nukleáris fegyverek által okozható potenciális csapások, valamint a kiprovokált természeti jelenségek szisztematikus vizsgálata iránt. Mindez gyorsan maga után vonta a civil (az akadémiai szférában dolgozó) tudósok figyelmét is a természeti csapások, áradások, földrengések, árvizek, tornádók és hurrikánok, szökőárak által okozott bajok irányába. A kezdeti naiv megközelítések után (ami egyszerűen megkülönböztette az ellenőrizhetetlen „Isten akaratát” a fizikai és materiális természetű, olykor technológiát feltételező katasztrófáktól) a csapásokat eredendően és természetszerűleg társadalmi megnyilvánulásoknak és következményeknek tekintették. A Katrina illetve a szökőár csapásai, valamint a klímaváltozás-kutatás legújabb eredményei után a katasztrófák szociológiája egyre szorosabban fonódott össze a globális ökológiai problémák multi-, pluri- és interdiszciplináris kutatásával. Hiszen kiderült, az ökoszisztéma, a csapások és a klímaváltozás is egymással szoros kapcsolatban állnak.
Mire kell a társadalomnak mégis fokozottan odafigyelnie? A csapások, pre-, transz- és poszt fázisaira. Más szavakkal, kronológiai logikában a csapásokat megelőző, a megnyilvánuló és a követő szakaszokban az egyének és háztartások, a szervezetek, továbbá a közösségek és a társadalom viselkedésére.
Hiszen a csapásnak társadalmi okai (is) vannak: a potenciális megelőzés és elhárítás vagy mérséklés, a hatás minimalizálása, valamint a károk helyreállítása emberi és társadalmi cselekvések függvénye. Hiszen nem mindegy hány embert lehet kimenekíteni, hány házat lehet megmenteni. Sok csapás valójában nem is „teljesen véletlen”, hanem kalkulált, vagyis potenciálisan bekövetkezhető esemény (például egy atomerőmű felrobbanhat, vagy egy gát átszakadhat, időnként pedig földrengés is bekövetkezhet).
Ebben a tekintetben a szombati földtengésnek meglehet a pozitív hatása. Jó alkalom arra, hogy a társadalmi félelmeket most becsatornázza és a hatóságokat is arra késztessen, hogy fokozott intézkedéseket tegyen az előrejelzésre, a kommunikációra valamint a mentési akciók előzetes megtervezésére és begyakorlására. Hiszen a tét valójában nem a várhatóan bekövetkező nagyobb földregés elhárítása, hanem a lehetséges áldozatok számának a minimalizálása és az anyagi károk mérséklése. A társadalom a csapást nem tudja ellenőrizni, de iskolai neveléssel, korszerű kommunikációval, felkészüléssel és nem utolsó sorban az előrejelzések tökéletesítésével életeket igenis menthet, anyagi költségeket csökkenthet. Fel lehet, és fel is kell rá készülni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése